Ellenszenv és szerelem |✔

18. fejezet

Az ájulás kerülgetett. Fájt mindenem, lüktetett az ér a fejemben, a karmaim tiszta véres volt. Már nem is emlékszem, hogy hogyan is tértünk át arra, hogy széttépjük a ránk vadászókat és, hogy mióta is tépem a már alig lélegző Vadász húsát. Ha kívülről látnám magam, elfintorodtam volna, de ebben a pillanatban a bőrünk fontossága volt a lényeg.

- Huntert sikerült elvenned tőlünk, te mocskos kis bébi-farkas, de engem már nem fogsz tudni. – rontott nekem egy sokkal erősebb és magasabb Vadász, akinek nem tudtam a nevét. A tüdőmből kiszakadt minden levegő, ahogy nekinyomott egy kisebb szikladarabnak nem messze a háztól. Valamennyire eltávolodtunk a többiektől, segítségért nem tudtam kiáltani. Elnézve engem, ki olyan vézna, és holmi karmokkal, fogakkal és világító szemekkel rendelkezik egy sokkal izmosabb és magasabb hapsival semmi esélyem nem volt. Próbálkoztam visszaszerezni az optimizmusomat, de mindenekfelett nyert a pesszimizmus keserédes tompasága.

- Bébi-farkas, huh? Sajnálom Gerard, a lány az enyém. – csavarta hátra az előttem tornyosuló férfi karját Finn, majd kitekerte nyakát. Furfangot véltem felfedezni Finnben. Emiatt nekinyomultam a szikla éles perminek és elfordítottam fejemet. Szememet szorosan lehunytam, azt mondogattam magamban, hogy ez csak egy rossz álom.

- Heather – szagolt bele hajamba hosszasan amitől kirázott a hideg, a lehető legrosszabb értelemben – nézz rám.

- Mit akar tőlem? – hangom remegett a félelemtől, amit hiába próbáltam elrejteni. Finn túlságosan megrémisztett.

- Csak azt szeretném, hogy nézz rám. Mutasd meg apucinak a gyönyörű szemeidet. Ne azt a jegeset, inkább a tüzes vöröst. – bújt bele arcomba, leheletét éreztem arcomon. Elmérgesedtem, szemeim átváltoztak valami emberfelettibe, és kiélesített körmökkel a nyakához kaptam. Finn felköpte a vérét, ami végigfolyt nyakán, végig kezemen.

- Heath-Heather.. Nagy hib-át követtél el-l. – mosolyodott el és megláttam, hogy a fogaira száradt vére. Undorító volt. Fintorogtam volna egy sort, de amikor a kabátja alól kirántott hirtelen valami éles tárgyat, lefehéredtem. Talán még jobban, mint amilyen voltam.

Hátrálni akartam. El akartam előle menekülni, de minden menekülési útvonal el volt előlem zárva.

Aztán megéreztem a hasamban egy erős szúrást, majd a vér melegét. A fájdalom azonnal átjárta egész testemet, tátott szájjal görnyedtem előre. A látásom egyre homályosabb lett, utoljára Finn gonoszan vigyorgó arcát láttam, mielőtt ő meghalt. Elterült előttem holtteste.

Lenéztem oda, ahol a kés belém hatolt. A vér teljesen ellepte pólómat és nadrágomat. Nagy bátorság és erő kellett hozzá, hogy az éles fegyvert kirántsam magamból és vérző sebemre tapasszam kezemet.

Nehezen lépkedtem vissza Jackékhez. Úgy éreztem, hogy a föld húz maga után. Nem tudtam, hogy eljutok-e még hozzájuk.

- J-Jack – mélyeket lélegeztem, mielőtt lábam felhagyott volna a szolgálattal. Egyesével kapták felém tekintetüket, majd rohantak hozzám.

- Heather, mi a baj? Mid fáj? Mi történt? – bombázott aggódóan kérdéseivel Jack, majd ölébe fektetett. Szeme letévedt véráztatta ruháimra és kezemre, majd elordította magát.

- EZ MI? MI EZ? MI TÖRTÉNIK??? – nem csak ő aggódott. A többiek is, én is.

- MONDJATOK MÁR VALAMIT! MI TÖRTÉNIK VELE? - szemében apró könnyeket láttam gyülekezni, amiket nem akart kiengedni. Harcolt ellene, de nem sikerült neki. 

Arcáért nyúltam, majd magamra irányítottam könnyes tekintetét.

- J-Jack - köptem fel a számban összegyűlt vért, majd üveges tekintettel az engem tartó fiúra néztem. - Mikor.. mikor először... ta-találkoztunk... vagyis másod-szorra...

- Heather, mire akarsz kilyukadni? - Jack arcán egyre szaporodtak a legördülő könnyek. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy miattam sírt. Én késztettem arra, hogy sírjon.

- Azt mondtad, hogy te vagy az... aki engem sosem aka-rt. - mellkasom egyre nehezebben emelkedett, egyre nehezebben kaptam levegőt. Nem sok kellett, hogy teljesen elveszítsem az emlékezetemet, mikor hangosan szipogva megszólalt.

- Ugye nem hiszed, hogy ez még mindig így van?! - egy röpke, talán egy másodpercig sem tartó halvány mosoly húzódott meg szája sarkában.

- Kérlek... kérlek... ne tégy semmilyen... hülyesége-t. Fontos vagy...nekem...!

- Heather! HEATHER!!! - ordította nevemet, lágyan megrázott, aztán már csak annyi maradt meg, hogy azt ordítja, szeret.

Talán így kellett történnie.

Talán ez volt nekem megírva.

Talán nem lehet minden mindig kibaszott boldog.

Talán mindörökké elveszítem Jacket.

Cáfolom.

Már elvesztettem.