Offline

>> Tizenöt <<

Sziasztok Olvasók! 😊
Arra gondoltam, hogy mielőtt belevágnánk a téli hangulatba, megosztanék veletek egy kisebb különkiadást, amit még októberben írtam. Majd ki fogjátok találni, miről szól 😊 Amúgy fun fact: ez a részlet hamarabb íródott, mint maga az Offline 😄 Jó szórakozást hozzá! 😘
Ééés új borító! 😄 Megírhatjátok, hogy hogy tetszik a fejezet és a borító, ha van kedvetek! 😘

xx, zitablack 💛

Könyvek, kávé, Seattle

A város utcáit szokás szerint eső áztatta, ami egy átlagos napot jelentett Washingtonban. Péntek lévén az idén éppen kialakuló rutint alkalmaztuk a húgommal: én elvittem a suliba a kosármeccsre, aztán beültem a könyvtárba tanulni, végül érte kellett mennem és aztán mehettem a Mariners meccsre apámmal, ha itthon tartották, ha nem, akkor otthonról néztük az élő közvetítést.

- Érezd jól magad - kiáltottam a húgom után, amikor kipattant a kocsiból.

- Szia - hallottam köszönését, majd bezárta a kocsiajtót, elmosolyodott és intett egyet. Már rohant is, hogy ne ázzon el nagyon.

- Szia Hailey - kiáltottam hangosan, de már nem fordult hátra.

Elmosolyodtam a gondolatra, hogy mennyire különbözünk - ő szurkolólány, én meg a könyvtárban töltöm a péntek délutánjaimat. De nem sok időm maradt merengeni, mert kezdett megtelni a parkoló és nekem még ki kellett manővereznem onnan. A borzalmas látásviszonyok mellett még sok csapattag és pompomlány is a BMW-m elé szaladt, de sok káromkodás árán sikerült kihajtanom, és nem is sérült meg senki, pedig a csapatkapitányt, Matthew Graysont szívesen elütöttem volna, többek között.

Egy drive-in Starbuckshoz hajtottam, hogy a dühömet lehűtsem valamivel, aztán máris a könyvtár felé vettem az irányt. Megálltam egy piros lámpánál, és a lattemból nagyot kortyolva dőltem hátra. Figyeltem ahogy a fénytől a cseppek a szélvédőn is pirossá váltak. Nagyokat lélegeztem, mintha meditálnék, aztán a cseppek sárgára váltottak, aztán zöldre… Lassan elindultam és bekanyarodtam a parkolóba. Pár percig még a fűtött kocsiban üldögéltem, elfogyasztottam az italomat, várva, hogy ne szakadjon annyira az eső. Az esőcseppek hangosan verdesték az autó tetejét, és ha nem lett volna bekapcsolva az ablaktörlő, tuti nem láttam volna el a következő autóig sem.

Végül nagy levegőt vettem, és vigyorogva kipattantam a kocsiból. A kiürült starbuckos poharamat kidobtam a legközelebbi kukába, miközben a könyvtár bejárata felé szaladtam. Úgy ítéltem meg, hogy a parkolóból elég gyorsan elérek odáig, anélkül, hogy nagyon eláznék, de szánalmasan tévedtem. A kapucnimat a szél már az első lépésnél leszedte a fejemről. Miközben futottam, meghallottam néhány korombeli srác nevetését az utca túloldaláról egy kávézó fedele alól, de reménykedtem, hogy nem rajtam szórakoznak. Amikor megálltam a bejárat előtt hogy megtöröljem a cipőmet és kifacsarjam kicsit a vizet rövid barna hajamból, gyorsan rájuk pillantottam, de szerencsére nem engem néztek. Az előbbi jelenet miatt mégis elvörösödtem, de aztán megráztam magam, és igyekeztem emelt fővel belépni az üvegajtón. Amint körbevett az ismerős könyvillat, megnyugodva fújtam ki magam.

- Jó napot - suttogtam jólnevelten, és megindultam láthatatlanul az emelet felé.

Az előbb befejezett vaníliás latte ízével a számban kerestem egy helyet és vágtam le magam egy székre. A következő pillanatban ijedten néztem körbe, összehúzva magam, ugyanis a csendes teremben elég nagy zajt csaptam, de látszólag mindenki el volt foglalva a saját dolgával, és senki nem nézett rám bosszúsan - csak az egyik könyvtárossal akadt össze a tekintetem egy pillanatra. Kieresztettem egy apró sóhajt, aztán előhalásztam az angol füzetem, egy tollat és a Ne bántsátok a feketerigót egy salátára olvasott példányát. Legalább századszorra vetettem bele magam a kilencedik fejezetbe, de most sem sikerült semmi értelmeset kihámoznom belőle. Az eső kopogása, egy-egy szék megcsikordulása a padlón és a saját kusza gondolataim nem hagytak a regényre koncentrálni, így miután telefirkáltam az oldal margóját és rendesen széttúrtam a hajam, hivatalosan is feladtam, és úgy döntöttem, hogy majd holnap mélyedek bele a fejezetbe az interneten, hiába kérte Mrs Casey, hogy ne tegyük, szerintem alapból én vettem őt komolyan egyedül. Összeszedtem a cuccaimat, mindent beledobáltam a táskámba, majd indulatosan felálltam és elindultam a földszintre, hogy valami megnyugtató olvasnivaló után nézzek, de alig értem le a lépcsőn, megállított egy srác.

- Szia, bocsi, nem tudod, merre van a mosdó? - hadarta egy szuszra, miközben kezével megigazította sötétbarna haját, ami tök száraz volt, ellentétben sötétkék kabátjával, aminek a kapucniját használta, valószínűleg.

- Arra - mutattam magam mögé, mire mosolyogva biccentett.

- Köszi - mosolyodott el és elindult arra, amerre mutattam.

- No problem - motyogtam, aztán tettem egy bal kanyart és elindultam a polcok között utána, ugyanis a W is abban az irányban volt, pont a mosdók előtt.

- Csak nem utánam jöttél? - suttogta valaki a fülembe, amikor végre sikerült belemélyednem az egyik kötetbe, amit a polcról vettem le.

- Nem - fordultam meg mosolyogva. - Virginia Woolf-ot kerestem - mutattam fel A világítótornyot.

- A világítótorony? - kérdezte a fiú meglepetten, én meg megvontam a vállam. Az arca valahogy ismerősnek tűnt. - Az a kedvencem - nézett a szemembe.

- Csak viccelsz - vigyorodtam el.

- Aha - vigyorodott el ő is, és a padlóra nézett. Iszonyat aranyos mosolya volt, és ahogy mogyoróbarna szemeit újra rám emelte, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Mégsem tudtam rájönni, honnan tűnt ismerősnek. - De szoktam olvasni amúgy.

- Tényleg? - kérdeztem olyan hangsúllyal, mintha nem egészen hinnék neki. Egyik lábamról a másikra álltam, ő pedig kivette az egyik kezét a kabátzsebéből.

- Tényleg! - bizonygatta aranyosan és megindult a sorok között. Visszatettem a Virginia Woolf-kötetet és aztán követtem. - A kedvencem A vadon szava, Jack London - nézegette a sorok elejére kiragasztott betűket, majd az L-nél lendületesen befordult a sorba, és pillanatok alatt megtalálta a könyvet, amit aztán a kezembe is adott. - Csak olvasd el - biztatott.

- Köszönöm az ajánlást - fogadtam el mosolyogva. - Gyakran jársz ide? - kérdeztem, körbemutatva a könyvtáron. Talán már láttuk itt egymást és azért ismerős... De aztán eszembe jutott, hogy a mosdót is keresnie kellett, így elvetettem az ötletet, mielőtt válaszolt volna. Ráadásul barna szemeivel megint engem vizslatott, így kétszer olyan nehéz volt a szavaira koncentrálnom.

- Nem, igazából - nevette el magát halkan. - Floridai vagyok, csak itt vakációzom - közölte mosolyogva.

- Aha, értem - néztem rá nagyon fura arccal. - Mármint nem. Nem értem - törtem meg, és már nem is akartam tettetni, hogy mennyire nem tudom követni. - Ha Floridából származol, miért jössz az esős Seattle-be? - kérdeztem rá egyenesen, teljesen megfeledkezve a tényről, hogy életemben először találkoztam vele, nagyjából öt perce.

- Florida nem nekem való - vont vállat. - Azért vagyok itt, hogy szétnézzek néhány egyetemen.

- Ennek van értelme, azt hiszem - vakartam meg a fejemet. - És akkor mit keresel a könyvtárban? - faggattam tovább.

- Láttalak bejönni - adott választ. Azt hitte, így már értem is, de csak még jobban összezavarodtam. - Esetleg meghívhatlak egy újabb kávéra? - nézett a szemembe reménykedve, mire kezdett leesni a dolog.

- Oké - vágtam rá, aztán a csuklómon lévő órára pillantottam. Még bőven volt időm, a húgomat még egy órán át nem kellett felvennem. - Benne vagyok - mosolyogtam rá. - Csak kiveszem ezt a könyvet - mutattam fel A vadon szavát, és a kölcsönzőpulthoz sétáltam. Mellettem lépkedett, majd miután bedobtam a könyvet a táskámba, egyszerre léptünk ki az ajtón. - Ott álltál, azokkal a srácokkal, amikor bejöttem? - mutattam a szemközti sarokra, ahol a fiúk bandáztak.

- Igen - mondta röviden. - De csak most találkoztam velük, nem ismerem őket - magyarázta. - Tudsz valami jó helyet a környéken? - kérdezte, ami úgy jött le, mintha el akarná terelni a témát.

- Persze - vontam vállat. - Mehetünk a kocsimmal - néztem rá, mire mosolyogva bólintott.

- Amúgy Rafael vagyok - jutott eszébe hirtelen, hogy még be sem mutatkoztunk, és udvariasan a jobbját nyújtotta.

- Lucy - mosolyodtam el, majd megrázva a felém nyújtott kezet újra elkezdtem szaladni az esőben, a nyomomban Rafaellel.