Offline

>> Harmincegy <<

N I N A

- Szia Nina - suttogta egy félreismerhetetlen hang a torkát köszörülve és a srác leült mellém az útpadkára.

- Szia Logan - köszöntöttem erőtlen hangon. A zokogásom már alább hagyott, és csak azzal voltam elfoglalva, hogy letöröljem az arcom. Még egy mosolyt is megeresztettem. - Csak hogy tisztázzuk, örömömben sírtam - jelentettem ki, és még csak nem is hazudtam. ...olyan nagyot.

A szemem sarkából láttam, hogy Logan összekulcsolta a kezét és elmosolyodott.

- Oké.

Azt kívántam, bár szétszedtem volna a copfomat, hogy most az arcomba hulljon a hajam, és eltakarja, ahogy kinézek. Már a kezemmel törölgettem az arcom, mert elhasználtam a zsebemben lévő összes zsebkendőt.

- Van egy zsepid? - kérdeztem pár szótlan perc elteltével. Most néztem rá először három hét után, és még a lélegzetem is elakadt, annyira megijesztett.

Hirtelen teljesen elfeledkeztem arról, hogy én milyen szörnyen nézhetek ki; csak ránéztem, és majdnem újra elsírtam magam.

Logan arca tele volt horzsolásokkal, a szemei alatt konkrétan lila volt a bőr, a bal szemöldöke felszakadt, a szája véresre volt harapva, de mind közül a szeme, a szomorú, élettelen tekintete ijesztett meg legjobban.

L O G A N

- Aha - válaszoltam Ninának, és előkapartam egy zsebkendőt a nadrágzsebemből, majd odanyújtottam neki.

Elvette, de közben döbbent tekintetét le sem vette az arcomról. Szó szerint tátva maradt a szája, és kezdett nagyon kényelmetlenné válni ez a csend.

- Hé - kiáltottam fel fájdalmamban, amikor hirtelen, a semmiből beleöklözött a karomba.

- Megérdemelted! - jelentette ki. - Hogy tehetted ezt? Eltűntél három hétre és nem vetted fel a telefont, amikor hívtalak! - szidott le, megjegyzem, jogosan. Csakhogy én eddig a pillanatig bele sem gondoltam, hogy milyen lehet azoknak otthon, akik semmit nem tudnak rólam, azon kívül, hogy napok óta nem járok suliba. Már megint kicsit túlságosan el lettem foglalva magammal. - Bármi történhetett volna veled! És... úgy látom, történt is - fejezte be, vörösre sírt szemei most villámokat szórtak. Nem bírtam állni a tekintetét.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Semmi nem tűnt megfelelőnek, hogy elég legyen egy bocsánatkéréshez.

N I N A

Pislogás nélkül néztem rá, várva, hogy előálljon valami magyarázattal. Helyette lehajtotta a fejét.

- Igazad van. Sajnálom - motyogta.

Erről egy rövid történet jutott eszembe, egy régi, klisés párbeszéd, amit még valamikor Tumblr-ön olvastam.

"...sajnálom.
Vegyél a kezedbe egy tányért.
Miért?
Csak csináld.
Oké.
Most vágd a tányért a földhöz.
Kész.
Eltört?
El.
Most mondd neki, hogy sajnálom.
Sajnálom.
Na, érted már?"

- Mi történt? - kérdeztem halkan.

- El... - kezdte volna, de elharapta a szót. - Verekedésbe keveredtem - vallotta be, továbbra sem nézve a szemembe. Na, szép. Már megint.

Csalódtam benne. Nagyot. De bíztam benne, hogy elmondja, ha komoly, vagy ha érdemesnek tart rá.

L O G A N

Nem bírtam állni a csendet, már megint. Bűntudat mardosott, és szégyen, amiért gyáva voltam és elmenekültem. Ráadásul önmagam elől. Az egyetlen személy elől, akivel egész életemben össze leszek zárva. Nem, ennek nincs semmi értelme. Gratulálok, Logan.

- Ne menjünk be? Ide fogsz fagyni - kérdeztem, terelve a témát.

- Mondja a fiú, aki már megint kijött pólóban - fintorodott el, mire felnevettem.

- Csak nem akarom, hogy felfázz - ismételtem, aztán felálltam és a Volvóhoz sétáltam. Jól sejtettem, Nina kabátja ott pihent a hátsó ülésen. Kivettem, majd visszaléptem elé, és odanyújtottam neki.

De ahelyett, hogy megragadta volna a kabátot, felpattant és a nyakamba borult.

- Tudod te, mennyire hiányoztál?! - kérdezte, a fejét a nyakamba temetve. Meglepett, de visszaöleltem és elvigyorodtam.

N I N A

- Te is nekem - dünnyögte Logan a hajamba, mire a szívem elkezdett kalimpálni, mintha a legszebb szavakat mondta volna. És szorosabban ölelte a derekamat, mire én jobban belenyomtam az arcom a pólójába. Próbáltam visszaszorítani a könnyeket, amelyek utat akartak törni maguknak.

Hiányoztam neki.

- Soha többet ne csinálj ilyet! - öklöztem bele újra a vállába, mire szinte a hajamban éreztem a mosolyát.

- Megígérem.

Óvatosan kifújtam a levegőt, abban reménykedve, hogy ő nem érzi, milyen gyorsan ver a szívem. Amúgy meg csak én éreztem úgy, vagy tényleg belepuszilt a hajamba?

L O G A N

- Hoztunk neked valamit - engedett el hirtelen Nina, mire még jobban kellett mosolyognom. Hogy mi volt ezzel a lánnyal, meg a hirtelen hangulatváltozásaival, fogalmam sincs. De annyira jól esett újra látnom, hogy még magamnak sem mertem bevallani.

Gyorsan magára kapta kabátot, amit eddig a kezemben tartottam, majd egy lépéssel a Volvo csomagtartójánál termett, ahonnan kivett egy szatyrot.

- Ez mi? - csodálkoztam, amikor a kezembe adta.

- A tiéd - felelte. - Nézd meg - biccentett.

A szemöldökömet ráncolva húztam elő belőle egy... pólót.

- Mostmár hivatalosan is benne vagy a csapatban, van névre szóló mezed - vigyorgott rám.

A Lincoln Akadémia sötétkék-fehér színei köszöntek vissza a szatyorból.

- Miért van benne két póló? - csodálkoztam.

- Az egyikre L Collins van írva, azt Taylor edző azelőtt csináltatta, mielőtt eltört Ryan keze. Aztán kiderült, hogy ebben a félévben nem játszhat, és ezért lett egy olyan, amin csak Collins van - magyarázta lelkesen. - Mit szólsz?

Hogy mit szólok?

- Ennél királyabbat nem is kaphattam volna - nyögtem ki. Legszívesebben azonnal felvettem volna a mezt. Részese lenni egy csapatnak, tudni, hogy várnak vissza... Eddig soha nem volt névre szóló mezem. Mindig csak a számok közül válogathattunk, és kimosva kellett visszavinnünk. Ez... ez valami egész másnak a kezdete.

- Akkor jó. Taylor edző küldte el velem, szerintem ő gondolta, hogy örülni fogsz...

- Miért veled? - vágtam közbe, le sem véve a szememet a mezről. Collins, 17.

- Mert a kosarasok mondták neki, hogy adja oda nekem - vont vállat, mire a szemébe néztem, ő pedig elmosolyodott. Spontán, önkéntelen mozdulat volt, olyan egyszerű, olyan... Ninás. Egyetlen dolog volt más: levették a fogszabályzóját.

Ez volt a legszebb mosoly, amit életemben láttam.

És abban a pillanatban jöttem rá, hogy nagyon elbasztam.

Azt hittem, az volt a legnagyobb hibám, hogy megcsókoltam - de akkor hibáztam csak igazán nagyot, amikor utána ellöktem magamtól.

_________

Rövid, de intenzív. 😄
Remélem, tetszett. 💕

xx, zitablack💛
2017. 04. 04.