Offline

>> Tizenhét <<

L O G A N

Elmondtam Ninának, hogy miért rúgtak ki az előző sulimból, és miért hagytam el emiatt Spokane-t - abban a pillanatban megértettem, hogy mi benne a különleges, miért koslat utána a Justin-gyerek, és miért hallom a nevét beszélgetésekben a folyosón. Nina nem ítélkezik, sosem bunkó, mindig kedves és segítőkész. A világ legnormálisabb (és legunalmasabb) dolgának tűnhet, ha valaki ilyen, mégis ez teszi különlegessé.

Ginger csak azzal jófej, aki érdekli, mert aki nem, azzal egyáltalán nem foglalkozik. Jess legtöbbször gúnyos, Lucy túlságosan el van foglalva magával, Becca pedig előítéletes és csak azzal lóg, akivel érdekében áll. April, fizikáról, mindig bunkó velem, mert azt hiszi, ismeri a "magamfajtákat". Pedig semmit nem tud rólam. Az a Sarah nevű lány infóról rám se néz, akkor sem, ha kérdezek valamit; és még sorolhatnám.

Na nem mintha én annyira jó emberismerő lennék. Biztos vagyok benne, hogy a többi lány is tud kedves lenni, csak éppenséggel nem velem. Na de Nina... neki nem számít, hogy ki vagy, ugyanolyan segítőkész. Rá mindig lehet számítani, és mégis ő az, aki nem számíthat senkire...

Duplán rosszul éreztem magam, hogy el kell távolodnom tőle. Így is elég bajt okoztam, csak helyre akartam hozni és aztán eltűnni. Nem, az ő életébe nem akartam belerondítani.

***

A csütörtök egész más volt, mint a szerda. Mindenki számára kiderült, hogy miért rúgtak ki, és a legtöbben kezdtek újra normálisan viselkedni velem. Egészen biztosan Ninától terjedt el, mivel másnak nem mondtam el. Legalábbis a tanárokból nem néztem volna ki, már ha egyáltalán tudták...

Kár, hogy addigra kezdtem hozzászokni a rosszfiú szerepéhez. Elegem lett abból, hogy játszam azt, aki sosem voltam: az egyszerre stréber és jó sportoló srác. De valami nagyon nem hagyta, hogy megváltozzak, amit jelnek vettem, hogy nem kéne úgy tennem, mintha valaki más lennék.

Péntek reggel a suli előtt álldogáltam unottan, egy cigivel a kezemben, és az érkező autók elől elfordulva fújtam a gomolygó szürke füstöt. Azon gondolkoztam, hogy minek jöttem el a suliig egyáltalán, és nem kéne-e inkább azzal a lendülettel haza is mennem.

- Logan - hallottam meg a nevem, és aztán egy ajtócsapódást. Akaratomon kívül összerezzentem. - Mi az istent csinálsz? - Nina kiverte a cigit a kezemből, és rátaposott, megpróbálva eldörzsölni az aszfalton a bakancsával. - Ugye tudod, hogy nem lehet dohányozni az iskola területén? - kérdezte szemrehányóan a szemembe nézve.

Még mindig kicsit sápadt volt, és karikás a szeme, de csodálkoztam, hogy egyáltalán jött iskolába. Na és hogy pont ő kapott el... Egyáltalán, hogy ismert meg hátulról?

Gyorsan lehajolt a csikkért és kidobta a legközelebbi kukába.

- Na jó, gyere - fogta meg a felkaromat, és a parkolón keresztül a bejárat felé kezdett húzni. Közben intett egy piros Audinak, ami elhúzott mellettünk. Ginger. - Nem kaptál egy példányt a házirendből, amikor felvettek? - puffogott Nina és elengedte a karom. - Mit képzeltél egyáltalán?

- Meggyógyultál? - mosolyogtam rá féloldalasan, és kínomban a hajamba túrtam.

- Nem - sóhajtotta kicsit nyugodtabban, aztán, mintha csak nyomatékosítani akarná, köhögött egy kicsit. Legalább már messze nem olyan csúnyán, mint pár napja. - De nem akartam többet hiányozni, jövő héten úgyis vizsgázunk - magyarázta. Időközben beértünk a suliba, és köszöngetni kezdett az embereknek. Főleg évfolyamtársaknak, de még alsóbbévesekre is kedvesen rámosolygott.