Offline

>> Húsz <<

N I N A

A téli szünet jobban nem is kezdődhetett volna, mint egy óriási havazással. Diana még pénteken megérkezett, nagy szerencsénkre, mert szombaton a nagy havazás miatt nem szállhattak le repülők a Seattle-Tacoma Nemzetközi Repülőtéren. Ezért már szombaton kint hógolyóztunk, és szenteste bent melegedtünk, mind a négyen. Apa volt a legprofibb hógolyó-készítésben, és úgy megdobált mindhármunkat, hogy rendesen átfáztunk, mire befejeztük.

A karácsony megint iszonyat jó volt a családdal, hozzá sem nyúltam a telefonomhoz, helyette a csellómat vettem elő, és Shelbyvel, a zongorázni tanuló tizenhárom éves unokatesómmal szórakoztattuk a népet. Az ajándékokat idén is koncertjegyekkel és ajándékutalványokkal intéztük el egymás között, az volt a tapasztalatunk, hogy élményt ajándékozni a legjobb megoldás.

Huszonhetedikén Dianával együtt utaztunk New York-ba, illetve ő inkább visszautazott, én meg a szüleink pedig meglátogattuk.
A második napunkon - ami az egyetlen teljes ott töltött napunk volt -, mint tavaly is, idén is úgy döntöttünk Dianával, hogy egyedül hagyjuk anyuékat és eljövünk korcsolyázni. Imádok korizni, bár nem vagyok egy jégtáncos, azért elkörözgetek magamnak. A légkört, a hangulatot is imádom, hogy nem is érződik edzésnek, pedig azért megmozgatja az izmokat, nekem legalábbis szokott izomlázat okozni.

- De most komolyan, az egyetlen rossz dolog benne, hogy bérelni kell a korit - magyaráztam Dianának, miközben sétáltunk fel a metrómegállótól.

Az én korimat persze Seattle-ben hagytam. Nem is tudom, hogy fel lehet-e vinni egyáltalán a repülőre.

- Beszélj a magad nevében - lóbálta meg a kezében lévő vászonszatyrot, amely egy pár jégkorcsolyát rejtett. Kinyújtottam rá a nyelvem, és együtt nevettünk egyet.

Szokás szerint óriási tömeg volt, de fél órával később már a jégen álltam. Direkt délután jöttünk, mert talán akkor kevesebben vannak, mint este, de így is tényleg rengetegen voltak. Pláne ahhoz képest, hogy milyen drága egy jegy.

Élveztem, hogy megint végre Dianával töltök egy kevés, de értékes tesó-időt, élveztem a hangos zenét a hangszórókból, nézni a gyerekeket, párokat, felnőtteket, baráti társaságokat, élveztem a hideget is, hogy látszódott a lehelletem. Kinti, fedetlen koripálya lévén még a hópelyheket is élveztem az arcomon. Megborzongtam és nevetve az ég felé emeltem az arcom.

- Minek örülsz ennyire? - kérdezte Diana, amint megállt mellettem. Hallottam a hangján, hogy mosolygott.

- Oké, ez lehet, hogy nyálas lesz... de annyira örülök, hogy élek! Olyan kibaszott hálás vagyok, hogy itt vagy, hogy itt lehetek! - sóhajtottam boldogan, és elengedtem minden feszültséget a testemből. Mélyeket lélegeztem, meg akartam őrizni minden pillanatot, hogy rosszabb napokon legyen milyen élményből táplálkoznom.

- És a buli még el sem kezdődött - motyogta Diana, mire ránéztem, és láttam, hogy valakire vigyorog a hátam mögött.

Óvatosan megfordultam, de az a valaki lekapta a fejemről a sapkámat, és Diana mögé korizott. Az egyetlen, amit még láttam, egy fekete hokikori volt.

- Hé - nyúltam egyből a hajamhoz, de hiába, a sapkám eltűnt.

- Szia Nina - intett felém pár méterről egy lány.

- Maddie, szia - köszöntem neki meglepett örömmel, és megöleltem. - Ez az öcséd volt, ugye? Elvitte a sapkámat.

- Még ott van - mutatott mögém, ezért megint megfordultam, és a srác tényleg ott volt, Diana mögött pár méterrel.