Offline

>> Harmincnégy <<

L O G A N

A BMW zárjai kattantak, én pedig a kezembe szorítottam a slusszkulcsot, majd a zsebembe süllyesztettem. Lehajtottam a fejem egy félmosoly kíséretében, és komótos léptekkel haladtam a bejárat felé. A vállamat húzta az iskolatáska - sosem hittem, hogy ez valamikor jót fog jelenteni. Hogy ennek örülni fogok.

Újra a Lincoln Akadémia aulájában álltam. Megtorpantam; utoljára akkor voltam itt, amikor megtudtam a vizsgáim eredményét. Körbenéztem, rengeteg ismerős arc méregetett. Mindkét kezemet a nadrágzsebembe mélyesztettem, és mintha a pillantások már magamra is hagytak volna. Újra egy átlagos diáknak éreztem magam.

Most már gúnyos mosollyal indultam el a lépcsőn, és nézelődtem, merre találom Ninát.

- Collins, csak nem megtaláltad az iskolát? - csapott a vállamra Chris Vincent.

- Egy Collins pont hiányzott a csapatból - jelent meg Fleming a másik oldalamon.

- Kösz, srácok, én is örülök nektek - nevettem fel, és máris oldottabbnak éreztem magam.

- De most komolyan, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint akit összevert egy rakás ninja és otthagyott egy szemetes mögött az éjszaka közepén - hadarta Chris.

- Kösz, haver - veregettem vállon, amolyan ironikus "ez aztán jólesett"-stílusban.

- Hagyd már, Vincent, majd mondja, ha akarja - védett meg Fleming, amit egy hálás pillantással köszöntem meg.

- Igazából... nem ninják voltak - vallottam be, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Chris és Fleming hitetlenül felnevetett, én pedig abban a másodpercben pillantottam meg Ninát. Az első emeleten voltunk, Nina ott állt a folyosón, a maga természetes lazaságával. A haja be volt fonva, az egyenruha szokás szerint jól állt neki, könyveket fogott a kezében... egyedül az zavart, hogy egy másik sráccal beszélgetett jókedvűen. - Később elmondom - hagytam ott hirtelen a két srácot, nem foglalkozva azzal, hogy épp kinevettek, és azt vágták hozzám, hogy "Nem mondod".

Ahogy közelebb értem, leesett, hogy Austin Kane-nel beszélgetett, aki szintén csapattársam.

- Sziasztok - köszöntöttem őket, felvonva az egyik szemöldököm.

- Szia Logan! - köszönt Nina, egy vidám mosollyal fordulva felém.

- Cső haver - pacsizott le velem Austin hasonlóan jó hangulatban. - Csak nem előkerültél?

- De, asszem' - nevettem fel kínosan, beletúrva a hajamba.

- Akkor majd később megbeszéljük - mondta Nina Austinnak, aki bólintott, és megveregetve a vállamat, otthagyott minket. - Ezt megfognád, légyszi? - adta a kezembe a könyveit a lány, aztán beletúrt a táskájába. - Tessék. Törivel kezdünk - húzta el a száját. Visszavette a könyveket és helyette egy lapot kaptam. Az órarendem. Pontosan tudta, hogy az kell nekem.

- És aztán tesi meg matek? De jól indul a nap - húztam el most én a számat, mire felnevetett és elindult a töri terem felé.

- Ne is tagadd, tudom ám, hogy titokban szereted a matekot, zsenikém - lökte meg a karom, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - A végzősök most úgy kerültek két csoportba, hogy a miénkben vannak azok, akik a legjobbakat és a legrosszabbakat írták. És mivel a tiéd ötös lett... Gratulálok! - mosolyodott el.

- Köszönöm - csodálkoztam, és egy hitetlen félmosoly ült ki az arcomra. Az enyém lett az egyik legjobb matek vizsga? - Jó tanárom volt - vontam fel a fél szemöldököm, egyenesen rá célozva. Vártam, hogy mit reagál erre, ugyanis máskor mindig elpirult volna és elkapta volna a tekintetét a padlóra.