Victims

A Fehér ibolya - Cate

Carlos szemszögét írja: ImvusSziSzi
Csekkoljátok le a történetét.

Ahogy kicsöngetnek az első óráról kíváncsian nézek körbe az osztályon. Be kell vallanom, eddig féltem körbe nézni. Az osztálytársaim hangját hallgattam. Mögöttem egy fiú ül. Most eléggé butának fogok tűnni, mert ő azt mondta, hagyjuk békén de én beszélgetni fogok vele. Valami nincs rendben. Arra vágyik, hogy senki se szóljon hozzá. De a szavai mögött megéreztem valamit. Azt a valamit, hogy neki szüksége van másokra. De túl dacos ezt kijelenteni.
- Szia! Kate vagyok! - veszem a bátorságot és megfordulok. A fiú teljesen a szín kontrasztom. Én világos ruhákat viselek, ő talpig fekete. A szeme és a haja úgy szintén. Nekem szőke a hajam, és zöld a szemem.
- Csá! Békén hagynál? - felel mogorván, mire megütközök. Bánt a hanghordozása.
- É... Én csak...
Felnéz és kishíján elszorul a torkom az arcától. Semmit sem mutat, mint ha csak maszkot hordana. A szeme viszont... megijeszt. Tömör fekete ónix.
- Te csak fogod magad és keresel valaki mást, akivel beszélgethetsz. Ugye ezt akartad mondani?
Hagyd abba! Ne beszélj ennyire nemtörődömen!
- Nem. Csak be akartam mutatkozni személyesen.
- Oké megvolt. Most mutatkozz be másnak is.
- Miért vagy ilyen?
- Ilyen vagyok és kész. Ha nem tetszik, lehet menni máshoz.
- Érdekes vagy.
Felsóhajt válaszként és a telefonján keresve bedugaszolja a fülét. Finoman tudtomra adja, hogy tényleg nem érdeklem. Én pedig nem adom fel. Kíváncsivá tett a lénye. Az egész, misztikus Carlos. Honnan jött? Ő milyen faj? És mit keres itt?
- Nem fogsz tudni lekoptatni - mosolygok rá.
Látványosan feljebb nyomja a hangerőt és nem is figyel többé rám. A basszus szinte lyukat mar az én fülembe is.
- Újból meg foglak ismerni, Carlos. Ezt megígérhetem - mondom és visszafordulok. Ebben a pillanatban be is csöngetnek. Az első óránk osztályfőnöki volt. Nekem nagyon szimpatikus a tanár úr. Bár kicsit megijeszt, hogy új emberekkel kell megismerkednem. De nem baj. Szeretek barátokat szerezni.
- Sziasztok! A nevem Miss Jensen. Biológiát és földrajzot fogok tanítani nektek.
- Ne aludj el... - mosolyodok el, mert érzem a fiú ezen gondolkozik. Kilépek a testemből őt is magammal húzva. Nem, nem szellem vagyok. Egy tündér, azon belül is nimfa. Ahogy a fák is csak porhüvelyek nekünk, így a testünk is. Ezt Anyagnak hívjuk. Ki tudunk úgy lépni belőlük, hogy közben az igazi testünk ott marad. De mint egy robot. A gondolatunkkal tudjuk irányítani. Be kell vallanom, eddig még csak egyszer próbáltam ki. Szabadfoglalkozás volt a régi iskolámban. És a mögöttem ülő szirén barátnőmmel kezdtünk beszélgetni. Persze, a tanáraim nem nézték jó szemmel a forgolódást, így ezt választottam. Ő pedig a gondolataimban felelt. És így tanultam meg a kilépést.
- Nem bántásból, de nem szereznél jó pontot a kisasszonynál.
- És? Kit érdekel? - szól vissza gúnyosan. - Mellesleg az órán nem szabad beszélgetni.
- Ki mondta, hogy beszélek? - felé fordulok és elmosolyodok.
- Most is beszélsz és miattad fog lecseszni minket. Főleg mivel még hátra is fordulsz.
- Biztosan engem látsz? - kérdezem mosolyogva. Mikor rám néz látom a megütközött tekintetét.
- Mi a franc? - hátrahökköl. Visszanézek a tanárra, aki épp a táblára ír, így nem látta a fiút.
- Csss. Ne csinálj ilyen nagy mozdulatokat. Meg fogod törni a Burkot.
- Milyen burkot?
- Most mindenki azt látja, hogy jegyzetelek. Te pedig a padon fekszel. Mielőtt hátrafordultam beburkoltam minket. A fizikai testünk az Anyagban maradt, de a lelkünk ebben a térben mozog. Ez furcsa lehet a te szegény kis ember tudatodnak.
- Szóval, ha megszakítom a burkot, akkor az asztalon fogok feküdni?
- Most ott vagy. Olyan, mint ha ébren álmodnál - felnevetek. Szegénynek, ez tényleg fura lehet. - Amíg nem töröm fel a Burkot az elmédben élsz - csak én tudnám feltörni ezt a kapcsolatot. De ha hirtelen mozdulatokat csinál a többiek megláthatják körölöttünk a levegő vibrálást. És így hamar lebukunk. - De, szellem vagy. És ha én visszatérek, te is.
Gondolkozni kezd, majd felkel és kisétál a teremből. Megcsóválom a fejem és utána megyek. Remélem nem ment el sehová. Óvatosan kikerülve az osztálytársaim táskáit átlépek az ajtón. Körbenézek, és a folyosó végén megpillantok egy fekete hátat. Puhán odalépkedek hozzá. Az aurája teljesen elszomorodik. És a hugáról gondolkodik. Van húga?
- A húgod? - leülök mellé rá figyelve.
- Mi van? Már a gondolataimat is kihallgatod? - idegesen felkel mellőlem.
- Elég hangosan gondolkodsz - felkelek mellőle, mert érzem, hogy nem akarja, hogy közel legyek hozzá. Fellibbenek a korlátra és egyensúlyozni kezdek rajta. Nem félek, hogy leesek. Voltaképp a levegőben lépkednék. Persze, ő a korláton lát.
- Nincs jogod kihallgatni a gondolataimat! - felcsattan. Ránézek és az ideg összehúzza az ökleit. Óhh, rosszat csináltam vajon? Amint magamban kimondom a fiú lekocog a lépcsőn és idegesen kimegy a suliból. Felsóhajtok és visszaindulok az osztályba. Mindjárt véget vetek a kis túrájának. De meggondolom magam és lehunyom a szemem. Ahogy kinyitom, a fiú előtt termek, aki majdnem nekem sétál.
- Hagyjál már magamra! Nem hiszem el, hogy folyton követned kell! Akadj már le rólam! - kiabál az arcomba. A szemembe könnyek kezdenek gyűlni. Miért utál ennyire? Inkább lehunyom a szemem és visszatérek a testembe. A fiút is visszarántva. Megtörlöm a szemem. Nem kell azt látnia, hogy ezt a reakciót képes kihoznia belőlem. Nem szabad. Mert akkor tudatosul benne, hogy képes hamar elüldöznie saját magától. És tudom, hogy ezt kihasználná és ellökne.
- Mr. Jefferson. Tudna válaszolni a kérdésemre? - kérdezi a tanár mögém nézve. Hoppá. Nos igen. Ez a hátránya, ha csak úgy eltűnünk a testünkből.
- Nem, nem tudnék. Most viszont távozok. Viszlát! - felkel, és elhagyja a termet. Mindenki egy emberként néz utána. Több osztálytársam arcán látom a megdöbbenést. Tűkön ülve várom a csengőt. Nem figyelek a tanárnőre. Tudom, hogy figyelnem kellene. Az osztály többször felnevet a kisasszony viccein. De én sose értem min nevetnek. Túlzóan beleroskadtam a gondolataimban. Meg kell keresnem a fiút. Ki is csöngetnek, én pedig a fiú után sietek kifelé az osztályból. Gyorsan láthatatlanná válok és lehunyom a szemem, majd a fiúhoz teleportálok.
- Ne húgi! Ne csináld ezt velem! Nem halhatsz meg! Kérlek! Miért? Miért történik ez velem? Nem szenvedtem még eleget? - kiált fel az égre könnyes szemeivel. A látvány... Szívszorító. Carlos egy rongybabát ölel magához. A baba arca békés, szemei lecsukva. Szintén fekete haja csapzott, hosszú. Fele lehull a földre, a sárba. De... a húga?
Carlos húga.

A testvére.

Itt meg mi történt?

Miért...

Visszagondolok a gondolataira. A húgáról gondolkozott. Az arca letört volt. És most itt a húga.

De halott.

- Carlos... - érintem meg a vállát óvatosan. - Ő már elment... Már... Nem tudom feléleszteni - jelentem ki szomorúan. Ha lenne aurája a lánynak. Ha csak éreznem a szíve dobbanásást, még meg tudnám menteni. Vissza tudnám hozni. De így...
- Nem... Nem mehetett el. Nekem csak ő...
- Sajnálom - én is elkezdek könnyezni a fiú kétségbeesett sírásától. Át akarom ölelni. Hogy tudja nincs egyedül. Már nem kell félnie. Nem egyedül kell szembenéznie ezzel a hatalmas tragikomédiával; magával az élettel.
- Hí-hívod a... - csuklik el a hangja.
- Csss... - letérdelek mögé és átkarolom hátulról. A mentősök telefonjába intézve elsuttogom a retteget szavakat. Figyelve minden részletre. Minden egyes adatnál a fiú teste megrázkódik. Összerázkódnak az izmai.
- Köszönöm.
- Gyere - felsegítem. A fiú gyengén leengedi az utolsó családtagját a földre. Igen. Hallottam a gondolatait. A szülei meghaltak már. Csak a húga volt neki. A gondolata végét inkább el is felejtem. A lányt finom párával vonom be, mikor lehull köré egy pici fehér ibolya jelenik meg. Fiatalság, ártatlanság és megnyugvás. Ez jellemezte a lány. És érzem a megkönnyebbülést. Carlos húga szenvedett. Nagyon szenvedett. Épp úton volt felé, mikor... Nem ebbe belegondolni is rossz. - Eltüntettem az ujjlenyomataid. De ezek után erősnek kell lenned. Valószínűleg fel fog keresni a rendőrség - kinyújtom felé a kezem. Visszaviszem az iskolába. Vagy ahová szeretné. Sőt, tudom is hova. De ő megrázza a fejét és elfut. Itt hagy. Gyalog visszaindulok az iskolába. De nagyon rossz előérzet kerít hatalmába. Ismét a fiú keresésére indulok.
- Hülye vagy? - sikítok fel, mikor meglátom a vonatsíneknél. A távolban vonatfütty harsan. Pár perc, pár pillanat. Odamegyek és taszítok rajta, ezzel lelökve a sínről. A közeledő tehervonatra nézek. Pár pillanat.
- Miért kell közbelépned? Hagynod kéne meghalni! - mikor felvenném a köztes alakom lehúz magával a töltésre. Meglepetten tekintek rá. Azt hittem örülne is, ha elüt a vonat. Ami ugye nem ütne el igazán, de ez már másik téma.
- Mert meg akartalak menteni te ostoba! - kiáltok rá, már nem is tudom miért és erősen megragadva a karját a Patakomhoz teleportálok.
- Nem kell megmenteni! Meg akarok halni! - üvölt vissza, de a végét elviszi a szél. Felnézek rá és a szeme ónixja megcsillan. Ezt csak mondja. Nem akar meghalni. De mégis oly könnyen dobálózik ezzel az egy szóval.
Valami oknál fogva azt veszem észre, hogy már letekintek rá.
- Semmit se tudsz az életről. Semmit. Naponta több millió élőlény hal meg. Madarak. Emlősök. Növények.
- A kutyám, a szüleim aztán a húgom. Mit is nem tudok? - sírva rámüvölt.
- Nem tehettél semmit. De a halálod nem hozza vissza őket - okítom ki.
- Lehet, de nincsen senkim akkor meg minek éljek?
- Miattam. Olyanokért, akiknek fontos vagy - jelentem ki egyszerűen.
- Mond miért? Hisz nem is ismersz. Ma láttuk egymást először.
- Lényegtelen. Én például szomorú lennék, ha meghalnál - lenyugodok és visszakerül a talpam alá a föld.
- Nem értelek. Egy szinte teljesen idegen miatt szomorkodnál?
- Igen - válaszom megnyugtatja és leül a földre. Majd a patak vizét kezdi el nézni.
- Tudod. Nem hiszed el, hogy a világban van jó is. Nézd meg ezt a helyet.
- Szép.
- Tudod hova hoztalak?
- Egy patakhoz - feleli kissé gúnyosan. Elmosolyodok. Végre visszatért a bunkó Carlos. Ami... Valóban jó? Ez tetszik nekem.
Tetszik?
- Sok név van rá. A történetek sokféleképpen említik. Tündérek erdeje. Rejtélyek zuga. Paradicsom.
- Az ilyen dolgokhoz nem értek.
- Gondolom már sejted, nem ember vagyok.
- Igen ezt eddig is tudtam - meglepetésemben elmosolyodik.
- Szerinted mi vagyok?
- Öhm... - felnevet. Hallom. hogy hív.
- Boszorkány, mi? - rándul meg az ajkam, pedig épp haragosan nézek rá.
- Héj! Ne kutakodj a gondolataimban!
- Itt nincs idő. Ha úgy tetszik, megáll - válaszolok az aggodalmára, amit épp sugároz magából.
- Tényleg hagynod kéne a gondolataimat. Mindegy, azért köszi a választ. Hogyan jutok vissza?
Újra az a hangvétel.
- Nem tudom - mosolyogva elindulok az egyik fa felé.
- Mi az, hogy nem tudod? - hallom meg hangján a megütközést amin muszáj elmosolyodnom.
- Mondd, hogy kérleeek... - mondom elnevetve a végét.
- Most ugye csak szívatsz? - néz rám hitetlenkedve.
Elmosolyodok, és karba fonom kezem mellkasom előtt.
- Kérlek? - jelenti ki, kérdő hangsúllyal. Felvonom a szemöldököm. - Kérlek - jelenti ki másodszorra normálisan.
- Elég csúnyácska lett - nyúlok a kezéért és elrepítem oda ahová menni szeretne. Egy börtönszerű épület emelkedik előttünk. A fiú kiszakítja a kezét és elindul befelé. A táblán ez áll: Otthontalan Gyermekek Nevelőintézete.