Victims

Vándorút - Cate

Carlos szemszögét írja: ImvusSziSzi
Csekkoljátok le a történetét.

***

Nyitódik az ajtó én pedig azonnal láthatatlanná válok.
- Még öt percet anya – motyogja a fiú és forgolódni kezd.
Aztán kipattan a szeme és riadtan felém fordul.
- Itt vagyok – susogom.
Ellágyul az arca és a tanárokra néz.
- Ne legyél ennyire morci. Csak jót akarnak – susogom, mert kemény maszká rendeződik az arca..
- Carlos... Elviszünk ma magunkkal - szól Viola apukája.
- Ki gondolta volna, hogy ezért jöttek? – mordul fel.
- Sss...
Feláll és rámolni kezdi a ruháit.
- És ha nem mozdulok innen, akkor mi lesz?
Belecsípek az oldalába.
- Carlos... Jól vagy? – kérdezi Mr. Benett, Carlos arcát nézve.
- Mi csak segíteni akarunk – mondja Mrs. Benett.
- Jól leszek, ha békén hagynak. A segítségből meg nem kérek.
- Akkor majd gyere le – szól a férfi majd a feleségével kimegy.
- Chh. Nem megyek sehova – mondja az ágyra dőlve, de előbb eldobja táskáját.
- Carlos – mászok mellkasára majd megjelenek.
- Kate – mondja nevem mosolyogva.
- Igen... De Carlos. Ne bántsd őket.
- Nem fogok jópofizni velük.
- Értem? – rátekintek, ő pedig dacosan elfordítja fejét. Én pedig visszafordítom. - Carl... Naaa...
- Sajnálom Kate, de akkor sem fogok nyalizni nekik.
- Akkor csak szokd meg őket.
- Nem megyek velük. Nem kényszeríthetnek.
- Ott jobb lesz, szívem – puszilom meg orrát.
Felkel és felkapja a táskáját.
- Ezt már szeretem – mosolygok rá.

A fiút követni kezdem, miután elhagyja a szobát. Hátha kell neki segítség az új szülőkkel. De ő egy ajtó felé indul.
- Carlos...
- Szia. Carlos? Mi járatban errefelé? – kérdezi mosolyogva az ajtóban Anabell.
- Szia! Be tudnál juttatni észrevétlenül egy kisgyerek szobájába a földszintről?
- He? - libbenek mellé.
- Persze, de miért?
- Majd megtudod.
- Hát jó. Gyere velem.
Lemennek és követem őket.
- Szia Carla! Bejöhetünk egy kicsit? – kérdezi a lány, mire a kopogtatására megjelenik egy szőke hajú kislány. Az arca szív alakú, a szeme vidám aranybarna. Úgy hat éves lehet.
- Szabad – engedélyezi a bemenetelt. Carlos az ablakhoz megy és...
- Mi?!
Nane.
Úgy tudtam!
Carlos kiugrott az ablakon és futva elindul. Mindig elfelejti mi vagyok. De ő akarta.

Mikor a követésem közben, látom, hogy homlokegyenest kiindul a városból megjelenek előtte.
- Tudom, nem tetszik, amit most csinálok, de döntöttem.
Egyszerűen csak kikerül. Felemelem a kezem és hegyes földdarabokat szúrok ki előtte, hogy meghátráljam.
- Most másszam meg ezt? Hidd el megteszem, ha kell.
Egy villám csap át az égen. Nekem meg a vérem zubog a fülemben.
A fiú elkezd mászni. Át teleportálok a túloldalra, épp mikor lepottyan.
- Kapok még egy akadályt vagy mehetek? – kérdezi véres kezeit felém mutatva.
- Hagyd abba! – mást hallok kiáltani. Ám rá kell jönnöm én vagyok.
Elindul. Mint, ha nem is érdekelném.
- Carlos! – kezd esni az eső.
Nem figyel rám. A villám előtte csap a földbe. Felkiáltok.
- Nem mész el.
- Különben megölsz egy villámcsapással? – nevet fel gúnyolódva.
- Nem tudnálak – elgyengül a térdem és a csúszós földre huppanok. - Te vagy maga a halál. Senki sem tud megölni.
- Ez esetben majd találkozunk, ha elfogadtad a döntésemet – felelei és futni kezd.
Elfut.
Előlem.
Könnybe lábad a szemem és hazamegyek. Otthon pedig sírva az ágyamba zuhanok és elalszok.

Valamikor egyszerre csak kipattannak a szemeim és azonnal mellé teleportálok.
- Carlos! - sikítok. Egy úton sétál.  Az egyik sofőr elaludt a volán mögött. A kamion felénk sodródik. Felemelem a karom és felkeltem a sofőrt. Azonnal visszaterel rendesen a sávba. De nem túl gyorsan. A kamion felénk száguldik.
Carlos elkapja a karom és leránt magával az út mellé.
- Va... Varázslények nem... Nem tudnak megölni... De... De... – csuklik el a hangom és a mellkasába fúrom az arcom.
- Aj, te! Kockáztatod itt az életed miattam. Mi van, ha nem elég gyorsak a reflexeim és elütnek téged? Megígérted, hogy nem halsz meg – ölel magához.
- Te... Te haltál volna meg.
- Értem nem lenne kár csak érted. Előtted még itt van az egész élet és hasznos részét képezed a társadalomnak ellentétben velem. Egy árva fiú élete nem sok vizet zavar.
- Ne mondj ilyet! Már, hogy ne lennél fontos?! Nekem az vagy...
- Jól van, ne sírj.
- Te csak ne mondd ezt! Megijesztettél! – erősen, amennyire csak tudom mellkason ütöm.
Közben a hátam simogatja.
- Haragszok rád – szipogok fel. A sírógörcs alábbhagyott.
- Amiért majdnem elütöttek? Arról nem tehetek. Nem én aludtam el vezetés közben.
- Mert megszöktél.
- Ez van. Majd megbékélsz a helyzettel. Nem tudsz megállítani. Mindenképp elmegyek.
Amint végez számára láthatatlanná válok.
- Legyen, ahogy akarod. Akkor viszlát – mondom, de nem mozdulok el. Ki tudja miket fog csinálni. Így követem.