Victims

Emlékezz! - Cate

Carlos szemszögében:  ImvusSziSzi ♥
Csekkoljátok le a történetét.

***

A veszekedés után a földre huppanok és elkezdek sírni. Most tényleg kimondtam? Tényleg? De lehet máshogy is érteni. Szeretem, mint az osztálytársam. Szeretem, mint fiút. Szeretem, mint egy barátot. Igen. Mint egy barátot.

Amint leapadnak a könnyeim felemelem a kezem és félkört rajzolva a levegőben a víz tükörsimává válik. Elsuttogom a fiú teljes nevét ás a víz felszíne megremeg. Mint ha egy apró kis szellő megzabolázná a tükörsima vízfelszínt. Miután elnyugszik a kép megjelenik Carlos. Aki... Mi a frászt csinál?! Nem gondolkozok, csak cselekszek.

- Hát te meg? – megdöbbenve néz rám mikor megjelenek előtte.
- Tedd le! –mutatok a tasakra.
Nem teszi le. Helyette csak még egyet beleszippant.
- Miért akarod mérgezni magad? – lehunyom a szemem, hogy ne kezdjek megint kiabálni vele. Igazából, belefáradtam már, hogy próbálom meggyőzni, ő meg ellenkezik.
- Miért ne? – vonja meg vállait.
- Nem csinálhatod ezt! – tehetetlenségemben felsikkantok, és a cuccért nyúlok. - Hagyd abba!
Elrántja kezét, így a levegőbe markolok. Ismét megpróbálom elvenni tőle és ismét elhárít. És ismét beleszív. Már nagyon elegem van ebből. Nem akartam az erőm használni. De ő akarta. Egyet csettintek és a papír lángba kap. Ezzel egy pillanat múlva elég az adag.
- Elég.
- Mégis mit akarsz tenni, hm? – bódultan rám mosolyog. A füvescigi megtette már a hatását. Olyan buta vagyok. Miért nem előbb semmisítettem meg?! Felnevet az arcomat látva és háttal nekem elindul. Megfogom a karját.
- Mit akarsz?
- Nem mehetsz így vissza – jelentem ki a szembetűnő dolgot.
- Na és mért nem? – ismét rám mosolyog.
- Mert – csettintek és a forráshoz kerülünk. Megfogom kezét és belelököm a keletkezett tóba..
- Mi a franc?
- Megtisztítalak – jelentem ki a fényvíz alján. A szánk egyikőnknek se mozdul.
- Hagyjááál. Végre jól érzem magam.
- Ez nem te vagy.
- És akkor mi van? A régi énemet már úgyis elvesztettem. A lelkem a családommal halt – nem tudom észreveszi e, de a könnyei peregni kezdenek le az arcán.
- Nem igaz. Itt – mellkasára helyezem tenyerem - itt van még valami. Ütött kopott, poros. De a tiéd.
- Nincs rá szükségem – elfordítva fejét megtörli arcát.
- De igen – markolom meg pólóját, hogy ismét rám figyeljen.
- Csak engedj vissza jó? Mennem kell már az árvaházba – oldalra tekint. Nem néz rám.
- Még van időd. Válaszolj! Miért löksz el?
- Hidd el neked is jobb így.
- Miért lenne jó, ha hozzám se szólsz?
- Legalább te nem halsz meg – motyogja végre az okot.
- Nem halok meg egykönnyen.
- Ja, mert nem engedlek közel magamhoz. Akit közel engedek, az mind meghal.
Visszatérünk a forrás partjára. A szellő nem mozdul. Ez az egész hely a hangulatomhoz igazodik. Tudja, hogy mi jár a fejemben.
- Carlos... Mert te vagy maga a Halál.
- Kösz. Most sokkal jobban érzem magam – megfordul ás a Forrásra tekint.
- Sajnálom, de gondoltam szeretnéd tudni miért történik veled az, ami. De a szeretteid nem miattad haltak meg. Az apád volt a Halál. Mikor meghalt neked adta az erejét. Édesanyád angyal volt. Nem vagy gonosz. És édesapád is szeretett.
- Honnan tudsz ennyit a szüleimről? Ráadásul olyanokat, amiket még én se tudtam eddig?
Elfordítom fejem. Ezt nem kellett volna elmondanom.
- Válaszolj! – emeli fel hangját mire összerezzenek. Nem tetszik nekem ez a hangfekvés.
- Hazudtam neked. Ismertelek. Régebbről.
- Mi van?! – az arcán minden érzelem átsuhan mikor rá tekintek.
- Én... Régen mikor még az emberek között éltem ismertelek. Szomszédok voltunk aztán... Egyre jobb barátok lettünk. Nekem meg el kellett mennem. Így az első varázsigém rád mondtam. Hogy – elcsuklik a hangom - felejts el. Így nem okoztam fájdalmat a kicsi Carlosnak. Utána egy évre haltak meg a szüleid. Én pedig már itt éltem. Egy darabig nem mehettem a Földre.
Amint befejezem Carlos szeme üvegessé válik. Majd szinte látom, hogy a szeméről eltűnik a zöld fátyol. A varázslatom. Véletlenül feltörtem a pecsétet. Nem szabadott volna elmondanom. Soha. Carlosnak hirtelen megroggyan a térdre és a földre esik.