Victims

Feketéből rózsaszín - Cate

Carlos szemszögében: ImvusSziSzi ♥
Csekkoljátok le a történetét.

***

Reggel arra kelek, hogy valaki átkarol.

Valaki?!

Óvatosan feltekintek és meglátom Carlost. aki... aki magához ölelm. Elönti a testem minden egyes négyzetcentiméterét a vér. Nem merek megmozdulni. Érzem a bőrömön a lélegzetét, a karja csupasz bőre a derekamat öleli meg. A bőre meleg. Túl meleg. Óvatosan kiszakítom magam tőle. Felmordul és elkezd tapogatózni. Meglátok egy párnát és a mellkasára teszem. Elmosolyodok és átöleli. Én is elmosolyodok és lesimítva karján eltűnök.

Hazaérve összeszedem magam. Beülök a kádva és kiáztatom a testem. Meg a tegnap átélt rossz emlékeket. És a jókat. A nagyon jókat.
Ezután felveszek egy térdig érő fekete A-vonalú egyberuhát, a fekete magassarkúmmal. A hajam kontyba tűzöm és ezek után megjelenek nála.

- Szia! - köszönünk szinte egyszerre.
- Indulhatunk? - kérdezi. Szegény. Látom rajta, hogy erősnek mutatja magát, de belül szilánkosra tört.
- Ettél már? Nem akarom, elájulj nekem. Bár...
Bár nem fogsz. Pláne...
- Bár?
- Semmi. Majd... Majd meglátod.
- Oké akkor menjünk. Bár neked láthatatlanná kéne válnod, amíg kiérünk innen. Nem lenne jó vége, ha meglátnának.
Bólintok és így teszek. Egész addig nincs is gond, amíg a kapunál meg nem állítja a portás:
- Hová-hová?
- Temetésre, baromarc.
- A modorodért még kapni fogsz, de most elengedlek.
Amint kilép a kapun és eltávolodik, megjelenek.
- Miért csinálod ezt?
- Nincs most kedvem a baszakodásaihoz. Amúgy meg utálom a képét. Alig várja, hogy büntetésre küldhesse az embereket.
- Nem fog téged - jelentem ki.
Soha többet nem fogja.
- Már megtette - ránt vállat.
Csendben sétálunk egészen a temetőig. Már messziről látni a semmit. Kék egyenruhások állnak sorfalt. De feketében csak mi vagyunk. Ketten. Ketten érkeztünk a temetésre.
A fiúba karolok és bemegyünk a templomba. Ott meghallgatjuk a prédikációt. A fiú egy ponton némán sírni kezd. Letörlöm könnyeit és rámosolyogok, ám ő nem viszonozza. Nem is kérhetem. Lehajtom a fejem majd ő megszorítja a kezem. Óhh, Carlos, dehogy vagy rendben. Majd a gyásznép - azaz mi és a rendőrök - elindulunk kifelé.
A gyászbeszédet hallgatva a fiú végig sír és könnyezik. Bár nem látja, de én is megsiratom. A hugát. A fogadott húgom. A végefelé megszorítom a kezét. Én itt vagyok. Nincs már egyedül. És nem is lesz.
- Itt vagyok - mondom ki hangosan is.
- Tu-tudom - átölel és leplezetlenül zokog.
- Engedd el magad. Csukd be a szemed. Jobban leszel. Tudom - suttogom, mert a torkomra gubanc ült.
- És most érezd... - csuklik el a hangom. De mi értelme tovább titkolni előle?
A fiú lassan elernyed a karomba. Szorosan megölelem, hogy nehogy elveszítse a szellem és a valós világ finom határát. Most ott egyensúlyoz.
- Húgi? - kérdezi halkan, a karomban finoman elfordul. Majd elmosolyodik.
- Carlos, - simítok arcára - látod... Igaz?
- Igen - mosolyodik el mire én is.
Egy idő után bekönnyesedett szemmekel bólint, majd előre billen a testsúlya. Odamegyek mellé, és burokba vonom. Előtte az a lány áll. Gyönyörű, hosszú fekete haja van. A szeme csokoládébarna. Fehér hosszú ruhát visel. A hajában ott a fehér ibolya.
- Burokba vagy. Nem lát most senki - szólok neki is.
Átöleli a testvérét. A számhoz emelem a kezem, nehogy hangosan felzokogjak. A szememből patakoznak a könnyek.
- Vigyázz a tesómra jó? - rám néz én pedig bólintok.
- Nekem most mennem kell. A szüleink várnak már rám. Te pedig ne félj érezni.
A lány eltűnik, Carlos kinyitja a szemét, én pedig megtöröm a burkot. Átölelem.
- Legyél erős - mondom és a Forráshoz megyünk. Majd magammal húzom a fénybe.
- És a temetés? Még csak ezután lesz vége - aggodalmaskodik mosolyogva.
- Már láttad a végét.
Visszamosolygok. Tapadós a jókedve.
- Igaz.
Lesütöm a tekintetem.
- Mi az?
- Már sejted, hogy... Tudtál erőt szerezni? A temetőből - elpillantok oldalra.
- Igen.
Ezt meghallva bólintok.
- Hmm, eddig mindig akkor hoztál ide, ha valami hülyeséget csináltam. Most mit tettem?
Hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Kivételesen semmit. Engem mindig megnyugtat a fény.
- Engem te nyugtatsz meg.
Felkapom a tekintetem és elpirulok. Elkapnám a tekintetem mire kiböki azt az egy szót, amire nem számítok tőle:
- Szeretlek.
Mélyen a szemembe néz, nekem pedig elnyílnak az ajkaim. Miután nem mondok semmit lehajtja a fejét.
Odamegyek hozzá és hezitálva megemelem az állát. Mikor találkozik a tekintetünk elmosolyodok. Erre pedig ő pirul el. No lám.
Nagy levegőt veszek, de csak suttogás hagyja el ajkaim:
- Szeretlek - hajolok fel, ajkaim nyújtva. Mikor megcsókol hozzábújok. Kezeit derekamra teszi, majd egyiket a hátam közepére csúsztatja. És... Megmozdul a keze. Elkezd simogatni. Megszakítva a csókot az ajkamba harapok. Fura érzésem keletkezik. Félek, ha kinyitom a szám valami furcsa hangot adnék ki. Óvatosan feltekintek rá.
- Azt majd én harapdálom jó?
Erre mégis kijön valami a torkomon. Nevetésféle hang.
Elmosolyodik és megpuszilja a szám. Valamiért beleharapok alsó ajkába. Pedig a sajátomba akartam! Nem akartam ezt! Ne... Nem tudom miért csináltam.
- Nyugodtan csinálhatod - felnevet én pedig elfordítom fejem.
- Naaa - visszafordítja fejem és ő harap oda. Feltör belőlem az a fura hang. Elhúzza ajkait az enyémeken és a nyakamat kezdi apró puszikkal belepni.
- Carlos... Ne... - eltolom magamtól. Nem vagyok hülye. Tudom mi következne.
- Bo-bocsi - erősem a cipőink orrát nézni. Én is letekintek majd visszahajolok ajkaira. Lábujjhegyen érem fel. Egy idő után lehajol hozzám és normálisan a talpamon állok. Az ingje után nyúlok és magamhoz húzom. Elpirulok emiatt. De így a kényelmes. Ő szakítja meg a csókot szaporán levegőért kapva. A homlokunk összeér.
- Jó... Jó voltam? - kérdezem és a hangom meginog.
- Igen. Tökéletes - a dícsérettől lesütöm a szemem. Majd pár pillanat múlva állam alá nyúl és megpuszilja a homlokom.
- Körbevezetsz?
Bólintok és elhúzom az otthonomba. Egy hatalmas fatörzs felé. A törzs belseje hatalmas teret ad. Kétszintes. Minden fából készült. Fellépkedek a lépcsőn. Bevezetem a szobámba. Be egészem az ágyamig. Megfogom a kezét és meleg arcomhoz emelem. Mikor megsimogat elmosolyodok.
- Hol volt jobb élni a földön vagy itt? - töri meg a csendet kérdésével.
- Itt minden olyan békés.
- Elhiszem. Én is ezt választanám, ha lenne rá lehetőségem.
- Majd lesz - suttogom. De a fiú pirulásából ítélve meghalhatta. - Mármint! Izé... Majd felkísérlek máskor is, ha szeretnéd.
- Rendben - mosolyog rám mire én is mosolyogva hozzábújok. Átkarol és a hátam simogatja.
- Ne... Nem bán... Bántad meg?
- Mit? Hogy összejöttem egy boszorkánnyal?
- Nem vagyok boszorkány.
- De az vagy. Az én kis boszim.
- Nem vagyok boszi. Tündér. Vagy nimfa. Ahogy tetszik. De nem boszi.
- Nekem akkor is boszi maradsz.
Megemelem az állam.
- Nyugi boszikám. Ezt a nevet nem mosod le magadról - megpuszilja az arcom, mire elmosolyodok és megpuszilom ajkait.
- Szeretlek - fölém hajol és puhán megcsókol.
- Én is. Azt hiszem - hunyom le a szemem.
Mikor ajkait ízlelgetem a szobát belengi az a légkör, mikor először találkoztam vele.
- Szomorú az aurád. Baj van? - tenyerembe veszem arcát, hogy rámnézzen.
- Nincs - rázza meg fejét. - Szerintem fejezzük be azt a temetést és utána lesz még szabadidőnk.
- Rendben - felelem behunyt szemmel és visszateleportálok.
Visszaérve megvárjuk a temetés végét. Szerencsére az elhantolásnak vége. Elhúzódok, mikor a rendőrök részvétet nyilvánítanak Carlosnak. Ezután kimegyünk.
- Most? - kulcsolom össze ujjaink.
- Nem tudom. Szerintem csak sétáljunk. Nincs még kedvem visszamenni az árvaházba.
- Nem oda.
- A forráshoz?
Biccentek.
- Felőlem mehetünk - egyezik bele, mire a mosolyommal egyidőben megérkezünk. Azaz. Érkeznénk. Ha nem furakodna helytelen dolog a fejembe. Ezért az ágy elé érkezünk. És épp előtte állok. Carlos az ágyra zuhan. Miattam. Aki ráesik.
- Nincs ellenemre ez a póz, de még szerintem korai lenne.
Felnevet én meg megszólalni se tudok.
- Nyugi már. Csak vicceltem - megpuszilja az arcom, mire elkapom a tekintetem. Visszafordítja az arcom és megcsókol. Beleharapok alsó ajkába mire lendületet vesz és visszaadja. Felnyögök, ő pedig elmosolyodik.
- Ne... - húzódok hátrébb. - Nem vicces.
- Nem is azért mosolygok. Csupán örülök, hogy élvezed - ismét rám mosolyog. Beharapom az ajkam és leismétel. Elvigyorodom és felemelem kezem. Az arca helyet egy ujjam a szájára rakom és átsimítok alsó ajkán. Felmordul. Én meg az ajkaim rágcsálom, azt veszem észre.
- Tetszik ez a hang - jelentem ki.
Megcsókol jutalomként és ráharap alsó ajkamra.
- Carlos - figyelmeztetésem nyögésbe ful.
- Nekem meg ez a hang tetszik - mondata végeztével rám kacsint.
Mosolyogva megforgatom szemeim és visszahúz ajkaira. Rövid csóknak szánja, érzem, hogy elhúzódik. Erőteljesebben visszacsókolok. Veszi az adást, és marad. De az ajkamra harap.
- Ne - nyögöm.
- Miért?
- Mert... Mert... Mert nem illik.
Erre felnevet.
- Akkor mégis mit illik?
- Nem tudom. Nem tudok semmit.
Érzem, hogy az arcom mindjárt lángra kap.
- Rendben. Akkor nem csinálom.
Megpuszilja a homlokom. Fentartom magam a karjaimmal.
- Nyugodtan feküdj rám. Mármint... érted nem? - erre ennyi, kész. Mindjárt kigyullad az arcom. - Szóval csak... Izé...
Elnézek mellette. Annyira rossz. Elmehetnék STOP táblának. Egy pillanatig tart csupán, de összeér a testünk levegőért kapok, de a fiú lefekszik mellém.
- Ühmm... Carlos?
- Igen?
- Olyan hülyén érzem magam...
- Miért?
- Mert... Nem tudom - megrázom a fejem. - Itt fekszek veled és... ez olyan furcsa.
- Miért olyan furcsa ez?
- Mert... nekem még... nem volt... barátom.
- Az akkor volt. Most itt vagy és csak ez a lényeg.
Rám mosolyog, mire halványan viszonzom. Csendben marad. Mellettem fekszik. És csak néz. Folyamatosan.
- Mi... mi az? Van valami az arcomon? - felemelem kezem és odaérintem a szemem alá.
- Nem, csak gyönyörű vagy.
- É... én?
- Igen - rám mosolyog.
- Nem is.
- De igen és nincs vita.
- Jó...
Egy pillanatig várok, majd mellkasára hajtom fejem. Ő a hátam kezdi simogatni, miközben elmerül valamiben.
- Ez jó... - kotyogom a csendbe.
- Szerintem is.
- Fura... De jó.
- Egyetértek. Régen volt már minden ennyire békés.
- Nekem azért fura, mert itt vagy. Velem. Egy ágyban.
- Mondjuk nekem is furcsa, hogy nem egyedül vagyok. Eléggé elszoktam már az emberektől. Legalábbis a normális emberi kapcsolatoktól.
- Én normális vagyok? - nézek fel rá fogaimmal mosolyogva, olyan "Komolyan?" fejjel.
- Ne szórakozz! Persze, hogy az vagy. Te vagy a legnormálisabb, akit ismerek.
Lehunyom a szemem majd megmutatom neki a misztikus szemem. Hófehér. Pupillátlan. Írisztelem. Megismétli a manőverem és mikor ő kinyitja fekete démonszemekbe nézek. Először megijedek. Majd gyorsan rájövök ő ki is.
- Kiegészítjük egymást, Démonom - mosolyogva megcirógatom arcát.
- Tökéletesen Boszim.
Megpuszilja arcom, mire csalódottság fog el, amin meglepődök.
- Ne oda - megpuszilom ajkait. - Ide - mormolom egy csók után.
- Kívánságod számomra parancs. - meghúzza az ajkam mire felnyögök. - Tetszik ez a hang - mormolja ajkaimra.
Megismétli a procedúrát. Ő felmordul.
- Nekem ez tetszik - suttogom.
- Tudok egy megoldást, amivel mindketten hallhatnánk a nekünk tetsző hangot, de nem most.
Rám kacsint. Nekem pedig mikor lejön, hogy mit gondol... Elmosolyodik.
- Ne... Ne vigyorogj - takargatom az arcom. Forró. És biztos STOP tábla.
- Cuki vagy piros arccal.
Lefejti kezeim én pedig letekintek. Felemeli arcom és megcsókol. Amit azonnal viszonzok is aztán... Megkordul a gyomra. Felkuncogok és megpuszilom ajkait.
- Gyere.
- Nem most adnak ebédet az árvaházban?
- Lehet.
- Mindegy azt már lekéstem - von vállat és követ.
- Tőlem finomabbat kapsz.
- Azt elhiszem - mosolyog és sürgetőbben megkordul a gyomra. Megfogom a kezét és levezetem a lépcsőn.
- Ül.
Leül az egyik székre és homlokon puszilom:
- Jófiú.
- Vau-vau - játszik kiskutyát mire felnevetek. - Várom a jutalomfalatot.
Odamegyek hozzá és leülve az ölébe megcsókolom.
- Hmm... Jobb jutalmat el sem tudnék képzelni.
Elmosolyodok miután elválunk. Átkarolom, és ő megsimogat.
- Szeretlek - mondom ki.
- Én is. Mindennél jobban - megcsókol, amit hálásan viszonzok. Elvál tőlem, mire én odakapok és tovább csókolom. Lassulni kezd a tempó, de annál több érzelmet ad át. Libabőrösek lesznek a karjaim. Felsóhajtok és ő elszakad tőlem. Feltekintek rá.
- Le kell állnunk, ha nem akarsz tovább menni.
Beharapom az ajkam mire lecsap rájuk. Felsóhajtok. Ráharapok alsó ajkára, mire... Mire felnyög. Mint ha villámot csapnának belém: a vérem elkezd a fulembe zubogni, és hallom a szívverését. És a lüktetését.