Victims

Irgalom - Cate

Carlos szemszögét írja: ImvusSziSzi
Csekkoljátok le a történetét.

***

Amikor már nem lát, láthatatlanná válva besurranok utána. A föld felett lebegek, hogy még a lépteimmel se áruljam el magam.
- Te meg hol jártál? - ordít a fiúra egy köpcös alak. Összerezzenek és körbenézek. A kapunál ül egy kisebb bódénál. Jajj, tudom mi mi ezeknek a neve. Vagyis nekik. Portalanító? Vagy ilyesmi. Egyszer meg kell lesnem, mit portalanítanak.
- Én... izé... csak sétáltam kicsit, mert egy osztálytársam felidegesített és ellógtam a suliból - a fiú megvakargatja a tarkóját és nem néz a férfire. Fél tőle? De, miért?
És mi az, higy felidegesítettem? Én nem akartam. Nen akartam neki rosszat.
- Keresett a rendőrség. Mi a fészkes fenét műveltél? - szólal meg a férfi, nem változtatva a modorán.
- Nem csináltam semmit csak sétáltam egyet - felel a fiú.
- Aha persze - feleli, mint aki nem hisz a fiúnak. De hát igazat mondott! - A késésért tíz csapás, - micsoda?! - mert annyival jöttél később. A lógás megint annyi, és amiért ránk hoztad a rendőrséget megint tíz. Eredj a büntetőszobába!

Ho... hova?!

A fiú elindul. Értetlenül bámulom a férfi csillogó félig kopasz fejét. Aztán észbe kapok és a fiú után eredek, aki eltűnik egy ajtó mögött.
- Már vártalak. Ha jól hallottam harminc lesz. Na, vetkőzz! - szűrődik ki egy erőteljes férfihang a folyosóra. A kezem a jéghideg kilincsre teszem. Nagyon rossz előérzetem van. Átlépek az ajtón és egy helységbe találom magam. Négyzet alakú, a falak fehérek. Egy kisebb ablak van, ami be van húzva függönnyel. Ami szintén fehér.
Fehér.
Miért fehér?
Carlos, mint egy robot szabaddá teszi a felsőtestét. Megremeg az ajkam. Carlos... Ne csináld. Bántani fog. Ezután a férfi rácsap a fiú hátára. Megvonaglik és összeszorítja a fogát. A férfi megismétli. És újra, és újra.

Elég.

Ne csinálja.

Hallom a gyerekeket.
Kacagnak, majd sikolyok szedik szét a dobhártyám. Mind megannyi apró tű.
Aztán meghallom a fűrészek hangjait. A fák halk sikolyai kényszerítenek térdre.
Utána állatok bőgnek fel.

Az a szoba maga a kín.

Az elmúlás.

A halál.

Mikor a fiú háta elkezd vérezni zokogva a szám elé tapasztom a kezem. Még van annyi erőm, hogy a fiú szobájába teleportáljak. Kivettem a gondolataiból melyik az övé. Ráülök az ágyra, vagyis feltérdelek rá majd a bokáimra zuhanva keservesen kiengedem a könnyeim.

Sírok a gyermekekért akik szenvedtek.
A fákért, akiknek a kínzóeszközökért meg kellett halniuk.
Az állatokért akiknek bőréből olyan dolgok készültek.
És persze a fiúért. Aki nem ezt érdemli. Akik sosem érdemelt meg ilyen életet.

- Hát te? - hallom meg a fiú meglepett hangját. Harmatgyenge, de próbálja nem kimutatni.
Még jobban elkezdek zokogni. Pár pillanat múlva besüpped az ágy és két erős kar húz magához. A fiú mellkasa még szabálytalanul emelkedik és süllyed. Fél, de nem mutatja ki. Tudom, hogy fél. Minden egyes veréstől. A reakciójából ítélve nem ez volt az első. A mellkasa puha és meleg. Furcsa érzés kerít hatalmába, amitől elapadnak a könnyeim.
- Sss. Ne sírj! - próbál meg vígasztalni, de nem nagyon megy. Egyrészt boldog vagyok, hogy ilyen szorosan magához enged. Másrészt még mindig ott vannak a folytott hangok a fülemben.
- Nem tudod miket éltem át. Az összes megkínzott gyermek sikolyát hallottam. A fák lelkeit hallottam. Az ostor miatt lemészárolt állatokat - letörlöm az arcomon maradt könnycseppeket.
- Sajnálom.
Felnevetek és leszedem karjait, ami még mindig dekerakamt öleli át. Igazából, sosem venném le. De ezt tartom helyesnek. Nem önszántából ölel át. Csak azért mert kényszert érez rá. És ez fáj.
- Nem érted.
- Most mi rosszat tettem? Ezt tényleg nem értem.
- Nem tudod milyen. Olyan mintha a lelkedet darabolnák fel. És közben látni... Hogy téged... - lehajtom a fejem és megint megremeg a látóterem. Bőgő masina lettem hirtelenjében. A fiúk nem szeretik a síró lányokat. Ő sem szereti.
- Itt mindenkivel ezt csinálják. Az itt lévők már megszokhatták. Mondjuk úgy tudom a kicsiknek van egy gyógyítójuk,de nem tudom mennyire éri meg neki mikor a nagyobbak emiatt is bántják.
- Vedd le a pólód - nézek fel rá. Az a gyógyító pedig... Ki kell derítenem kicsoda. És micsoda.
- Miért?
Válaszként felé fordítom zölden foszforeszkáló tenyerem. A fiú megérti és leveszi a pólóját. A hasára folyt a vére, ami már ráalvadt bőrére. Az oldalán is sebek díszelegnek.
- Fordulj meg - utasítom. De mikor megfordul felszisszenek. Több mélyebb seb szakadt fel a hátán. Azért mondom, hogy felszakadt, mert több régebbi sebhely gúnyosan nevet a szememben. Elkezdem begyógyítani a hegeket. Mikor a frissek eltűnnek rákoncentrálok a régiekre. Mosolyogva konstlálom, hogy a bőre teljesen hegmentes lett. Gyönyörű kissé bronzos bőre van, szép feszes, sehol nem látok rajta egy kis felesleget se. Ami meglepő, hogy milyen hatalmas. Jó, lehet csak hozzám képest. Én pici vagyok. Tudom.
- Köszönöm - szólal meg a munkám végeztével.
- Szívesen - mosolygok rá és arréb csusszanok az ágyon. Felnézek rá ő pedig gondolkozva maga elé néz, majd megszólal:
- Én most elmegyek fürödni - jelenti ki, és tiszta ruhákat felkapdosva bemegy a - gondolom - fürdőbe.
Most elmenjek?
Vagy maradjak?
Az lenne a legokosabb, ha elmennék.
Ő ennek örülne.
Hallottam.
Csak nem akart elküldeni.
De mégis.
Nem hagyhatom magára.
Nem lenne szívem.
Végül mégis úgy döntök, hogy szorosan az ajtó melletti falhoz ülök, a hátam odavetve. Épp csak a hátáról merengek, amikor kijön feltözve. Én meg meg sem pisszenek. Hadd higyje, hogy elmentem. Amíg elmegy mellettem még a lélegzetem is visszatartom. De az illata. Mélyre leszívom. Finom
Ráfekszik az ágyra.
Aggódik.
Gondolom a rendőrség miatt.
Aztán felül az ágyon és eltakarja az arcát. Rázkódnak a vállai, de hangot nem hallok. A fogaival vicsorog, de az ajkai meg-megremegnek.

Sír?

Csak őt nézem. Nem tudom meddig, de én is sírok. Olyan hangtalanul, mint ő. Szeretnék odamenni és megvígasztalni. Vagy együtt sírni. De nem lehet. Hisz én már elmentem. Most mit szólna, ha látna? Megvetne.
Felkel és ismét kimegy a fürdőbe.
Lehunyom pihentetni a szemeim. Sok volt a mai nap.

***

- Zümi, mennyi az... - kérdezem lustán pislogva a sötétbe. Egész éber lettem. Mikor húztam be a függönyt? Csak el ne késsek a suliból. Mire újra kinyitnám a szám, a kisállatom szólítva, egy érdesebb hang megszólal:
- Ki az a Zümi? - hallom meg a fiú hangját. Felpattan a szemem és furán oldalra fordítva jelenik meg a fiú képe, aki most engem néz. Az ónixok kifejezéstelenek.
- A kolibrim - gyorsan felkelek ülő helyzetbe. Így már jobb a kép. - Zümmögő hangot hallat. Még kiskoromban kaptam. Amolyan... Háziállat. És testvér is.
A fiú hirtelen kövé dermed, majd ahogy végigmondom letekint a földre.
- Valami... Rosszat mondtam? - kelek föl és suttogva odamegyek hozzá. Ő a falnak vetve a hátát ül, épp úgy ahogy én. Mielőtt... Elaludtam? Letérdelek elé, hogy az arcunk egy vonalba legyen. 
- Nem, csak eszembe jutott valami - próbal mosolyogni, de csak egy csúnyácska grimasz telik tőle. Amit leutánzok.
- Nem versz át. Mi a baj, Carlos?
- Mondom, hogy semmi. Csak eszembe jutott a kutyám meg a testvérem. Ennyi - vonja meg a vállát nemtörődömen.
Ezt annyira utálom benne.
- Óhh, Carlos...
Átkarolom a fiút. Hát, elég bután festhetünk. A fiú teste hatalmas, mint már említettem. Én csak játékbaba vagyok rajta. Pár pillanat telik el csupán és visszaölel.
- Sajnálom.
- Nem kell. Megvagyok. Alig élvezhetem a bőre melegét már ki is bontakozik az ölelésemből és felállva az ágyához megy majd lefekszik rá és a plafont kezdi nézni. Nem hallok gondolatot. Pedig most nagyon sok mindent megadnék érte.
Felkelek és odasétálok hozzá. Az arcát nézem, de nem árul el semmit és a két gyönyörű ónix rám néz. A hasam bizseregni kezd. Letérdelek az ágy mellé és közelebb hajolok hozzá.
- Jó éjt! - megpuszilom az arcát majd rámosolyogva lehunyom a szemem és hazatérek.