Victims

Vad - Cate

Carlos szemszögét írja: ImvusSziSzi
Csekkoljátok le a történetét.

***

Kissé összerezzenek a csengő hangjára és a terembe belép egy fiatal tanár. Aztán kezdetét veszi a matekóra. Az óra első öt percéig figyelek a tanárúrra, de aztán a gondolataimba befurakodik a fiú. Aki megint alszik. Kilépek a testemből és hátra fordulva megnézem. A padon fekszik, az arca egyik oldalát egészen az orráig a padba fúrja. Összeráncolja a homlokát és látom a szemét. Űzötten ugrál a szemhéja alatt. Ráteszem a kezem a vállára és belépek az álmába. Kishíjján azonnal felsikítok. Körülöttünk hullák fekszenek. Vagyis két felnőtt ember az autóroncsban. És egy állat tetem. Körbe nézek a fiút keresve. Az autópálya szélén ott fekszik a húga és Carlos egy fekete késes alak után fut. Miután az alak beolvad a fiú álmába ő elindul visszafelé. Ekkor hirtelen megáll ás realizálja a halottakat. Térdre esik. Én pedig inkább megszűntetem ezt a rémálmot, amit valahol a legmélyen tudom, hogy nem az. Ezek megtörténtek. Ha nem is pont így, de hasonlóan. Odarepítem az elméjét a patakomhoz. A fiú felkapja a tekintetét és rám nézve elmosolyodik. De, nem engem lát. Nem láthat, hiszen én nem létezek az álomba. Ahhoz pedig nagy erő kell, hogy látóvá tegyen. Arrébb kúszik, majd feláll és felül arra a fára, amire én másztam legutóbb. Fellibbenek hozzá és óvatosan leülök a vele szembeni ágra. Gondolkozva maga elé néz. Tulajdonképpen a szemembe bámul. Mosolyogva kinyúlok és eltűröm egy rakoncátlan tincsét, ami a szemébe esett. Ezután elmosolyodik majd körbekémlel. Mint ha valamit keresne vagy valakit. Aztán megszólít a fejében. Ajajj. Sejti, hogy én hoztam ide? Gyorsan megszüntetem az álmot és visszalököm a tudatom a testembe. Beharapom az alsó ajkam. Ugye nem jött rá? Így már végképp zaklatónak titulálna. Óhh. Tulajdonképpen betörtem a legféltettebb magán szférájába. Csak ezt kell végigmondanom magamba, ki is csöngetnek.

Carlos felpattan és elindul kifelé, az udvarra. Én is felkelek. De... nem. Nem megyek utána. Magán szféra. Kate, magán szféra! Így hát az utam a mosdóba vezet. Odamegyek a mosdótálhoz s megmosom az arcom. Nem csinálhatom ezt. Nem fair. Békén kell hagynom. hisz ezt fogadtam meg. És ő is ezt akarja. Akkor meg miért nem vagyok erre képes?
Mikor végzek, majd, hogy nem megugrok a tükörbe nézve Mellettem egy velem egymagas lány áll. Hosszú, csokoládé haja van, ami itt ott hullámokkal tarkított. Azt hiszem, Violának hívják.
- Segíthetek?
- Inkább én segítenék neked. Nem bírom már hallgatni hogyan szenvedtek Carlossal - tekint rám én pedig mosolyogva megtörlöm a kezem.
- Ohh, gondolatolvasó vagy.
- Igen és a ti gondolataitoktól már a sajátjaimat sem hallom olyan hangosak vagytok.
- Bocsi – lehajtom a fejem és elindulok kifelé. Ám megfogja csuklómat, ezzel marasztalva.
- Maradj! Nem azért mondtam. Segíteni szeretnék.
- Segíteni?
- Igen - bólint. Én meg felsóhajtok.
- De hogyan?
Elengedi a csuklómat, amit leengedek a testem mellé.
- Te komolyan azt hiszed, utál téged?
- Nem tudom – oldalra pillantok meglátva az arcom a tükörben. Még én is látom a szememről, hogy tudom. pontosan tudom.
- Nem tudod mi? Na, halljam a választ! – hallom a hangján, hogy mosolyog. Határozottan kedves lány. Érzem.
- Igen. Azt hiszem.
- Tévedsz. Ezt csak be akarja mesélni neked és magának is. Ez a fiú még önmagának sem képes bevallani az érzéseit. Pontosítva, álmában bevallotta, de aztán le is tagadta. Valamiért meg akarja tagadni őket. Ennek az okát még én sem tudom, viszont együtt kideríthetjük.
Miközben beszél, nem merek pislogni. Pedig, ugyebár nem itt van a haló szervem. De ezek az információk túl fontosak, hogy elmulasszam őket. A lány nyugodt. Tudja, hogy igazat mond. Valóban...?
- Most vagy a tények leptek meg ennyire vagy az, hogy még az álombeli gondolatokat is hallom. Az előbbire tippelnék, bár a második sem kizárt. Ha viszont az első, akkor jobb lesz, ha elhiszed. Én mindent hallok – rám mosolyog mikor nem adok életjelet.
- A tények – felelem végre pislantva.
- Konkrétan kijelentette álmában, hogy hiányzol neki. Nekem aztán elhiheted. Ez nem utálat.
- Ez... Nem az – motyogom beismerve.
- Na! Ez jó hír. Miért nem örülsz?
- Te mondtad, nem akarja elfogadni ezt az érzést.
- Majd elfogadja. Még őrlődik magában, de nem fogja kibírni nélküled. Ezt előre látom, pedig nem vagyok jósnő – rám mosolyog. - Most gondolj bele. Először még beszélni sem akart veled te mégsem hagytad békén, míg végül mégis beszéltetek. Csak legyél mellette és nem lesz baj. Ő is rá fog jönni mit akar csak neki több időbe telik.
- Rendben. Köszönöm – viszonzom az őszinte mosolyát.
- Nincs mit. Na menjünk, mert el fogunk késni óráról – épp ahogy végez becsöngetnek.
Utoljára rámosolygok amit viszonoz és visszamegyek a terembe. Carlos a tanárral lép be. Nem néz rám. Nemtörődömön hátramegy és leül. Csalódottan leülök és próbálok figyelni. Pár perc múlva meghallom a fiút félálomba. Egy verset formáz meg. De az utolsó rímet mindultan ismétli. Nem tetszik neki? Hm...