Az elődök bekavarnak

19. Fejezet

Helló Mindenki!

A mai rész is itt van! (Igen, ezen túl szerdánként lesz rész, addig, amíg utol nem érem magam)

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy most kezd csak igazán beindulni a történet főbb szála: az elődök! Jó olvasást hozzá!

Ha valakit még érdekelne a szokásos, köszi-statisztika, akkor: 8357 olvasás (tuti, hogy ha így haladunk, meg lesz a 10K!), 724 szavazat; KÖSZÖNÖM Mindenkinek!!!! Fannisztatikusak vagytok!

Meg vagyok hatva tőletek.

Ciaó!

Fanni

Marinette szemszöge:

Másnapra már az egész város tele volt azzal a hírrel, hogy Katica és Macska egy pár. Ahogy reggel felkeltem, lebattyogtam reggelizni, még a híradóban is az ment. Ezen jókat derültem magamban. Főleg akkor, amikor anya is megszólalt a hátam mögött:

- Olyan jó, hogy végre összejöttek, nem igaz, kicsim? - lenyeltem a feltörő nevetést és válaszoltam.

- De igaz. Szerintem Alya is nagyon fog nekik örülni - apa is előbukkant a fürdőszobából.

- Itt is ez megy? - mutatott a képernyőre. Anya kérdőn nézett rá.

- Igen, miért?

- Már az összes Párizsi hírportál tele van ezekkel a képekkel - magyarázott apu. Anya halkan ,,ooooooooo"-zott.

- Ha úgy vesszük, akkor nagyon is kedves tőlük, hogy megosztják a magánéletüket - jelentettem ki, miközben már a mosogatóba pakoltam a tányérokat. Apu észrevett engem is és rám csodálkozott:

- Marinette, te ilyenkor fel tudsz kelni? - anyu elnevette magát, majd folytatta a reggeli készítést.

- Igen, tudok. De miért? - kérdeztem vissza. Apa a fejét csóválva válaszolt:

- Azért, mert ez utoljára kiskorodban fordult elő - magyarázott nekem. Anyának eszébe jutott valami más is:

- Te, Tom nem lehet, hogy a lányunk szerelmes? - olyan cinkos hangon kérdezte, hogy nevetni támadt kedvem. De ezzel együtt az arcom azonnal felvette a főtt rák színét. Hiába, nem vagyok jó az érzelmeim leplezésében. Apu hümmögve bámulta az arcomat.

- Lehet, hogy igazad van, Sabine - válaszolt végül. Én már iszkoltam volna fel a szobámba, hogy megússzam a beszélgetés kínos részét. - Ne olyan gyorsan, kisasszony! - szólt utánam apa. Kissé félve, de visszamentem és leültem az egyik bárszékbe.

- Igen? - megpróbáltam ártatlanul viselkedni, de nem nagyon jött össze. Az arcom még mindig rózsaszínes volt és nehéz volt apa felém meredő alakjára nevetés nélkül néznem. Annyira nem illett hozzá az, hogy leszidjon. És, mint kiderült ebben igazam is volt, mert nem erre készült. Helyette csak egy mondatot mondott:

- Meg akarjuk ismerni - anya bólogatott hozzá. Nekem meg elállt a lélegzetem. Ez... ez... remek! Nekem vannak a legjobb szüleim a világon!

- Ez csak természetes - mosolyogtam rájuk, amikor sikerült kiszabadulnom a csodálkozás hálójából. Visszavigyorogtak és anyu is megszólalt:

- Menj, kicsim, mert még a végén elkésel - az óránkra pillantottam. Aszerint még volt egy fél órám beérni. Én pedig még pizsamában vagyok!

- Igazad van! Sziasztok! - gyorsan, mint a villám rohantam felfelé és már csak néhány másodperccel később - amikor nagyban dobáltam be a holmimat a táskámba - jutott el hozzám a szüleim nevetése.