Az elődök bekavarnak

21. Fejezet

Helló Mindenki!

A mostani héten is szerdára kellett volna elkészülnöm a résszel, de nem ment, mivel ennek a fejezetnek voltak olyan részei, amik már felvállalhatatlanul nyálasnak bizonyultak számomra. Szerencsére, mint mindig most is kaptam segítséget. Köszönöm, Szysz!

Hatalmas örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon várjátok a további részeket és ez - egy plüss cicákat tartalmazó beszélgetés mellett - szárnyakat adott nekem, úgyhogy szerdán már olvashatjátok is a következő részt.

Hogy a számokról is szót ejtsek: benne vagyunk a top 100 legnépszerűbb fanfiction kategóriában és lassan meglesz az a 10K is. Hatalmas köszönet nektek, srácok! Ha nem lenne a támogatásotok, sosem szeretem meg úgy igazán az írást!

A lelkizéstől kissé kifáradva, de egy plüss cica társaságában készen állok a rész feltöltésére.

Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

- Te? - ösztönösen hátrébb akartam lépni, de nem tudtam. A lábaimat mintha odaragasztották volna a földhöz. Gondolom ez is Lara műve volt.

- Miért, kit vártál? - elfátyolosodott tekintettel figyelte az ujján a gyűrűt. Utána rám pillantott, majd arckifejezésemet látva felnevetett. - Komolyan elhitted, hogy én vagyok a te kis Marinetteed?

- Mit műveltél vele? - hangom halk volt, mégis éles, de legfőképp fenyegető. Bármire képes lettem volna. És ezt a velem szemben álló lány is tudta. Azonnal abbahagyta a gúnyos kacagást.

- Ne aggódj, szöszi, nincs semmi baja - önkéntelenül is felsóhajtottam. - De azt nem mondtam, hogy nem is lesz - vigyorgott rám.

- Vigyél el hozzá! - jelentettem ki. Úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legnagyobb vicce.

- Elárulnád, hogy miért tennék ilyet? - kérdezett, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. Már nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de nem jutott eszembe semmi meggyőző érv. Legalábbis olyan, amivel őt meggyőzhettem volna. Így csak hallgattam nagy kukán és néztem magam elé. - Sejtettem - biccentett a lány, majd a markában tartott kwamira nézett. Követtem a tekintetét és elhűltem a látványtól. Plagg a szokásos, egészséges fekete színe helyett szürkés volt. És nem azért, mert nem kapott levegőt. Nem, nem. Plagg félt. Szívszorító dolog volt így látni őt. A kis camembert-falót. Az én idegesítő kis barátomat, aki, bár látszólag nem érdekli, hogy mi van velem, mindig figyel és vigyáz rám. Legalábbis eddig így volt. És most nekem kellene megóvnom őt.

- Hagyd békén! - kértem. Az előttem álló pöttyös ruhás újra rám nézett.

- Nem bántom - ingatta a fejét. - Hélosznak még szüksége lesz rá - jelentette ki, én pedig ismételten agyalhattam az ismeretlen név gazdájáról.

- Jól van? - hallottam meg egy gyenge hangot. Mint kiderült Plaggét. Reménnyel teli szemmel fordult Lara felé. Ő, bőszen bólogatott.

- Igen. Sikerült magát metamorfizálnia - ábrándos tekintettel figyelte a messzeséget. Engem meg már megint elfogott az az érzés, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy miről beszélnek.

- Hát igen, világéletében jól használta a mágiát - hümmögött a kis kwami egyetértően.

- Igen, igen, életében... - kezdte a lány kedvesen, de a hangja hirtelen jéggé fagyott: - És ha nincsenek azok a nyavalyás félnótások...