Az elődök bekavarnak

15. Fejezet

Helló Mindenki!

Ismételten haragszom magamra, mivel ez a rész is késett. Őszintén kijelentem, hogy én vagyok az oka. Az én lustaságom és a félelmem. A félelmem, hogy a könyv befejezésével egy olyan szakaszát zárom le az életemnek, ami soha nem ismétlődik meg. A lustaságom, pedig nem kell magyarázni, elvégre mindenki lusta néha. De nálam ez a néha írás helyett van, és erre nem vagyok túl büszke. A mostani rész hát... Olyan, amilyen. Majd ti eldöntitek, hogy tetszik-e nektek vagy nem.

Most, hogy végeztünk a szomorkásabb hangvételű dolgokkal, következzen néhány jó hír! Ismét hatalmas számokat értünk el: jelenleg 5615 megtekintés, 489 szavazat és 464 hozzászólás van ezen a kis könyvnek nevezett valamin. Ezért rettenetesen hálás vagyok. Még, ha tudom is, hogy a beszélgetések fele tőlem származik. Nagyon jól esik, hogy annyi pozitív visszajelzést kaptam és kapok tőletek mind a mai napig. És szinte minden nap új neveket látok, egyre többen olvasnak és ez... ez... leírhatatlanul jó érzés. Köszönöm mindenkinek a sok segítséget! Köszönöm, hogy mindig feldobjátok a napomat!

És a pozitív hang kilőve. Fanni voltam. Ciaó!

Marinette szemszöge:

- Pöttyöket fel, Menefer! - ezután, a felkiáltás után érzelmeimet rejtve közömbös arccal figyelem, ahogy kecses alakja kibontakozik. Eléggé be van parázva, legalábbis erről árulkodik félelemtől csillogó szeme. Nem is igazán a félelemtől, hanem attól, hogy megbántott engem. Vagyis a belső hangom szerint ez a baja. És állítólag jó emberismerő vagyok, úgyhogy valószínűleg igazam van. Bár, ha azt nézzük, hogy mostanában mennyi mindenben nem volt igazam... Nem túl jók az esélyeim.

- Hogy vagy Marinette? - hangja semmiképpen nem árulkodó, épp ellenkezőleg, kedélyesen társalog velem. Úgy döntöttem én is bájolgok egy kicsit, épp ezért válaszomnál szívélyes hangot ütöttem meg.

- Ó, én? Igazán remekül. Tudod tegnap este volt néhány kellemetlen percem, és azóta... - Lara büszke lehet rám. Úgy húzom Menefer agyát, mint valami profi. Legalábbis, sikerült elérnem, hogy egy pillanatra átsuhanjon az arcán a feszültség szele. Amikor azonban észreveszi, hogy figyelem, újra kiismerhetetlenné válik.

- Mi történt azóta? - már a hangján is hallatszik, hogy mindjárt megtörik és kirobban belőle a nagy kérdés. De én sem bírtam tovább, ezért megelőztem a kérdést és kirobbant belőlem a válasz:

- Adrien szeret Menefer! Szeret! - miután ily módon megtörtem, nem álltam meg mosolygás nélkül. Menefer szemmel láthatóan megkönnyebbült, mert most már izgatottan ült le mellém. Szemében ez apró lángként világít a kíváncsiság.

- Mesélj el mindent! - meglepődtem. Hogy lehet az, hogy nem tud róla? Vagy ő volt szolgálatban vagy valaki más. De a lányok biztos elmondták már neki. Ugye? Tényleg nem tudja, vagy csak színészkedik? Bár egyáltalán nem úgy ismertem meg Menefert. Kicsit nagyképű, az igaz, de ez a nevelésének a része volt. Egyébként nagyon jó fej.

- De hisz te tudod. Vagy nem? - értetlenkedve nézek rá. Még a fejemet is félrebillentem, ahogy Manon szokta. - Vagy a többiek nem mondták el?

- Nem, Hyppolitia egy szót sem szólt. Azt gondolta, hogy ráérek addig, amíg magadhoz nem hívsz - hadarta. Pont úgy, ahogy én szoktam, amikor ideges vagyok. Menefer kisimított néhány hajtincset az arcából, de a szél minduntalan visszafújta. Erre előhúzott egy hajtűt az oldalán lévő kis táskából és feltűzte vele a haját. Úgy nézett ki, mint egy igazi királynő. Ha jobban belegondolok az is volt. Csak Egyiptomban fáraónak nevezték az uralkodót. - Szóval mesélj - szakította meg a merengésemet.