Az elődök bekavarnak

13. Fejezet

Helló Mindenki!

Ez a fejezet késett, amiért nagyon haragszom magamra. Meg kell, mondjam, hogy ez a jövőben nem fog előfordulni. Ismételten nagy köszönet a hatalmas számokért, és hogy (az immár három) a könyveimet ennyien olvassátok. Még az új Karácsonyi Kihívásost is. (A huszonnegyedikei dátumra egy külön ajándékot tartogatok mindazoknak, akik olvassák) A szövegelésemből illetve agymenésemből ennyi, mivel most sietnem kell vacsorázni.

Fanni voltam, aki jelenleg éhes, és alig várja, hogy mit szóltok ehhez a részhez

Adrien szemszöge:

A kiáltás visszhangot vert a fejemben, és egy másodperc se kellett hozzá, hogy tudjam, kitől származik. Szemem szinte azonnal megtalálta Bogárkám haragtól sugárzó arcát. De ahogy a tekintetét rám emelte egy teljesen másik érzelem vette át ennek a helyét. Valami olyasmi, mint a szeretet. Hirtelen szeme haragosan megvillant. Nem kellett találgatnom az okát. Ugyanis a zöld ember volt olyan kedves, hogy az indái fogságába ejtsen. Nekem azonban levehető a talizmánom, nem úgy, mint társam elődjének. Mindkét Katica, vagyis az én Bogárkám és Menefer (időközben rájöttem, hogy így hívják) villámsebességgel sietett a megmentésemre. Azonban azt, hogy mit is csináltak nem láttam, mivel elájultam. Igen, én is kezdem azt gondolni, hogy ez már szinte a napi rutinom része. Mármint az, hogy nem tudok segíteni Katicának, ugyanis nem vagyok magamnál. Mondhatom remek. Arra ébredtem, hogy zuhanok. Kicsit kábán pislogtam néhányat, de ahogy tudatosult bennem, hogy közeledek a föld felé, méghozzá rohamos tempóban, nem fogok kertelni: úgy visítottam, mint egy kislány. Szerencsére, mint mindig most is meg lettem mentve Katica által. Kicsit idegesítő, hogy valahányszor valamelyikünk megvédi a másikat a haláltól, az minden egyes alkalommal ő. Valamit ki kell majd találnom, hogy törlesszem az adósságaim. Ha csak egy kicsit elgondolkodok, már van néhány remek ötletem. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy Bogárkám szótlanul tűrné, ha megcsókolnám. Még az is lehet, hogy lekeverne nekem egyet. És utána teljesen megromlana a viszonyunk, és soha többé nem akarna látni! Inkább maradok annál a verziónál, amiben ő az, aki megcsókol engem. Tudom, tudom nem túl valósághű, de az ember hadd álmodozzon!

Témához visszatérve, egy tetőn landoltunk, ahol ott várt minket Menefer. Én életem szerelme és szemem fénye felé fordultam.

- Nem tudom, hogy hogyan fogom neked visszafizetni azt, hogy mindig megmentesz - erre kicsikét elpirult és motyogni kezdett. Nagyon aranyosnak találtam, amikor motyogott. És azt is mindig imádtam, amikor elvörösödött. Akkor látszik csak igazán rajta, hogy emberi lény. Máskor viszont egy angyalt látok benne. Egy pöttyös ruhás zafírszemű angyalt.

- Nem kell semmit se visszafizetned. Én ezt puszta szeretetből teszem - teljesen elolvadtam, és felgyorsult a szívverésem. Ezek szerint szeret! Viszont biztosra kellett mennem, ezért rákérdeztem:

- Szóval szeretsz? - felkapta a fejét a kérdésre, majd újra a lábait kezdte fixírozni. Úgy láttam, hogy vörösebb, mint a ruhája.

- A szerelmi vallomással még várnátok egy kicsit? Csak mert szeretnék hazajutni - mindketten felkaptuk a fejünket és Meneferre meredtünk. Szerelmem arcára bosszús kifejezés került. Már nyitotta volna a száját, hogy elmondja a véleményét a másikról, de elődje megelőzte. - Ha most le akarod ordítani a fejemet, akkor kérlek, ne túl hangosan tedd. Fáj a fejem a sok vakutól. Nem mindenki bírja olyan jól, ahogy te - pillantott rám. Aztán folytatta. - Bár lehet, hogy a rutin teszi. Nincs igazam?

- Miről beszélsz Menefer? - nézett értetlenkedve rá Katica. Utána viszont megjött a hangja. - Már megint össze akarsz zavarni igaz?

- Ha jól emlékszem és a memóriámnak nincs semmi baja, akkor kértelek, hogy ne kiabálj. Nagyon köszönöm. Mellesleg a felől is érdeklődtem, hogy elmehetek és még valami: ezt a ruhát megtarthatom? - Menefer tekintete őszinte könyörgésről árulkodott.