Az elődök bekavarnak

Epilógus és köszönetnyilvánítás 2.0

Helló Mindenki!

A mai napon teszem fel a történet utolsó részét és azt a rég emlegetett meglepetést is. Nagyon élveztem ezt a fél évet és bár sokszor heteket hagytam ki, de mégis kerek egésznek érzem a sztorit. És tudom, hogy az elején még csak egy kis kupac izé volt, de mégis tovább olvastátok. Azóta sokat fejlődtem és remélem, hogy ez majd az új könyveimen is látszódni fog, illetve, hogy találkozunk majd bennük.

A köszönetnyilvánítás már meg volt az előző részben, de azért elmondom még egyszer: Hatalmas köszi mindenkinek, aki itt volt és aki bármilyen módon elősegítette a történet előre haladását.

Búcsúzzatok el a szereplőktől, de egyiküket ma estére még visszavárom!

Ciaósztok!

Fanni

...13 évvel később...

Marinette szemszöge:

Nagyot sóhajtva rogytam le a kanapéra. Imádtam a gyerekeket, de a napi, majdnem huszonnégy órás felügyelet eléggé lefárasztott. Szerencsére, itt volt nekem Adrien, aki, ahol tudott, segített. Mint, ahogy most is.

Ugyanis a hétvégeken - amikor nem dolgozott - az ő feladata volt a gyerekek fürdetése és lefektetése. Eleinte nagyon ügyetlenül csinálta és többször is be kellett segítenem. De végül, sikerült megtanulnia. Igaz, még hét év után is elő-elő fordult, hogy az egész fürdőszoba úszott a vízben és a buborékban. Ilyenkor mindig élvezet volt a két kis gyermekünk, Sophie és Castiel nevetését hallgatni. Sophie aranyló hajával apjára ütött és én biztos voltam benne, hogy nagy korára ugyanolyan modellalkat lesz. Szemei pedig az enyémet tükrözték, azzal a különbséggel,hogy zöldes részek is keveredtek bele. Castiel pedig az én fiú változatom volt.Kicsit ügyetlen ugyan, de az én mindig nevető kisfiam volt. A kis örökmozgók között csak egy év különbség van - rendesen meg is értik egymást.

- Kapj el, ha tudsz, apa! - hallottam meg kislányom hangját. A nappali felé szaladtak, így már elkerülhetetlen volt az, hogy beálljak melléjük játszani. Lesben álltam az ajtó előtt és elkaptam a legelső alakot, aki berohant - a kis Cast.

- Most megvagy! - csikiztem meg a hasát és vigyorogva hallgattam hangos nevetését. Közben befutott Sophie is.

- Anya, anya! - kiabálta, felém rohanva.

- Mi a baj, csillagom? - kérdeztem, cseppet félve bánatos ábrázata miatt.

- Apa nem tud nekünk mesét mondani! - mutatott Cas a mellém lerogyó férfira. Adrienre.

- Nem az én hibám, hogy az összeset tudjátok fejből! - vágott vissza. Megcsóváltam a fejem.

- Néha azon gondolkozom, hogy hány gyerekem is van valójában kettő vagy három? - tettem fel a gúnyos kérdést. A gyerekek részéről nevetés volt a válasz, Adrien viszont kaján tekintettel nézett rám.

- Nem szép dolog így leszólni a társadat, ugye tudod, Bogárkám? - megráztam a fejem.

- Nem, nem tudom - vigyorogtam rá.

- Akkor kénytelen leszek megbüntetni téged - magához húzott és megcsókolt. Sophie és Castiel számára ez nem volt idegen dolog, mivel tudták, hogy ez mutatja azt, hogy mi még mindig szeretjük egymást. Viszont, gyerekek lévén egyikőjük sem bírta túl sokáig a látványt.

- Anya! Hagyjátok ezt abba! Még mindig várjuk a mesét! - rángatta meg a karom Sophie. Elengedtem Adrient.

- Legyen. De miről meséljünk?

- Szuperhősökről! - kiáltott fel mellettem Castiel.

- Igen, igen! - helyeselt Sophie, Adrien ölébe ülve. - Mesélj nekünk Katicáról és Fekete Macskáról! - kérte. Összenéztünk férjemmel.

- Honnan tudtok ti róluk? - kérdezte végül Adrien.

- Tikki és Plagg mesélt róluk. De ők most alszanak ezért nektek kell befejezni a mesét - jelentette ki nagy komolyan Sophie.

- Hát legyen. Akkor elmesélem, hogy hogyan győzte le Katica és Macska a nagy ellenfelüket és hogy kinek a segítsége kellett mindehez...