Az elődök bekavarnak

23. Fejezet

Helló Mindenki!

Még mindig nem tértem vissza a normális világba, viszont kijelenhetem, hogy nem is nagyon tervezek. Szerintem ezzel a kis őrült cuccos-muccosommal sokkal jobban feldobom a sztorit, mint ahogy a készítők. (EZ EGYÉNI VÉLEMÉNY!) Meg hát ugye nem tudok ugyanolyat alkotni, mint a Zag. Próbáltam, de ez a stílus jobban megy.

Aaaaaaztán. Valahogy (nyagyon ügyesen) beletettem egy kis reklámot a sztoriba, az új, csak tavasszal érkező fanfiction könyvemmel kapcsolatban. Nem vagyok benne biztos, hogy mikor fogom posztolni, mert előbb még le akarom zárni ezt a könyvet is meg a novellám is be kéne fejezni... Szóval remélem, hogy valamennyire felkelti az érdeklődéseteket.

Asszem, hogy ennyi beszéd bőven elég.

Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

- Ébresztő, hétalvó! - hallottam meg egy vidor hangot.

- Ha hagysz még öt percet aludni Plagg, akkor dupla adag camembertet adok neked - ígértem, a párnámba motyogva. Ez a válasz eddig mindig bejött, ha arról volt szó, hogy tovább akarok aludni. Vicceltem. Sosem jött be. Mert Plagg tovább keltegetett, ahogy szokott, így kénytelen voltam kimászni az ágyból a sajtjáért. És persze utána mindig behajtotta rajtam a dupla adagot is. Ám most elmaradt a nyavalygása. Helyette egy ismerős nő hangját hallottam meg:

- Kelj fel Adrien, drágám! Már kész van az ebéd - villámsebességgel nyitottam ki a szememet és ültem fel. Nagyon, de nagyon ismerős volt a hang, de nem hittem el, hogy őt hallom.

- Ez lehetetlen - nyögtem, amikor megláttam az ismerős zöld szemeket. Ott voltak néhány centinyire az enyémektől, amik pontosan ugyanúgy néztek ki. És ott volt a keze, amivel a karomat simogatta. Pont úgy, ahogy kiskoromban, amikor féltem, vagy sírtam. Mert ez mindig megnyugtatott.

- Nem, nem az - válaszolt Lara, akinek a hangjára keltem. Itt állt az ágyam végében, anyám vállát simogatva. - Tudod, ma reggel kiugrottam Tibetbe és összetalálkoztam Annabellel. Szegénykém be volt zárva egy festménybe - folytatta zavartalanul, bár egyikünk sem figyelt rá. Behunytam a szemeim és próbáltam elhitetni magammal, hogy álmodom, de nem ment. Minden olyan valóságos volt. A szoba, ami pont úgy nézett ki, mint az, amit otthon használtam. Az ismerős ajtó, amin át bekukucskálhattam a fürdőszobámba. Az anyám hangja, illata és kinézete. Még Lara hangja is, ami közölte velünk, hogy ha sikerült megbeszélnünk, amit meg kell, menjünk le ebédelni.

- Miért? - kérdeztem halkan. Még mindig a szemeit néztem. Ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem.

- Csak meg akartalak védeni - válaszolt fennhangon. Elszakítottam magam a zöld íriszektől és felálltam egy száraz, érzelemmentes nevetés kíséretében.

- És ahhoz az kellett, hogy itt hagyj, igaz? - az ablakhoz léptem és konokul kibámultam rajta. El lehetett látni egészen a Szajna partjáig. Ami furcsa volt. Az én ablakomból csak az utcát és a szomszéd épületeket lehet látni. Vagyis valami nem stimmel.

- Én igazán megpróbáltam Adrien - most már türelmetlenebbül csengett a hangja -, de nem igazán volt választásom - szavaitól és ettől a hangsúlytól megjött a bátorságom ellenkezni. Mert nem olyan volt, mint amilyen régen.

- Pedig szerintem lett volna. És képzeld, azóta már nőttem és nem vagyok olyan hiszékeny, mint régen. Vagyis tudom, hogy volt választásod - Bármennyire is jól esett elhinni, hogy itt van velem újra, csak rontott a helyzeten. Felszakította a régi sebeimet. Már épp úgy volt, hogy túl vagyok rajta, erre meg váratlanul betoppan az életembe! Nem túl kedves tőle. Még akkor is, ha nem igazi. És mégis milyen indok az, hogy meg akart védeni? Megmondom én! Béna! Egy öt éves kisgyereket sem lehetne átverni vele!