Az elődök bekavarnak

29. Fejezet

Helló Mindenki!

Ez a történet utolsó fejezete, de még nem kezdek búcsúzkodásba. Azt majd a prológusban.

Nem tudom, hogy mennyire sikerült jól ez a lezárás, de tény és való, hogy nekem megfelel. Remélem nektek is meg fog. (És no para, nem nyírok ki senkit se a végén! Talán...)

Egyszerűen megdöbbentettetek srácok. Egyre több és több új nevet fedezek fel a szavazók, kommentelők vagy egyszerűen csak az olvasók között. Ez biztosít engem arról, hogy még mindig nem olyan rossz az, amit csináltam.

De nem akarok elfelejtkezni azokról az emberkékről sem, akik itt voltak a kezdetek kezdete óta: amikor ez a könyv még csak egy béna kis prológusból állt. De itt voltak és tovább olvastak. És bátorítottak és dicsértek és asszem átmentem köszönetnyilvánításba, de most mindegy. Jöjjön az, aminek jönnie kell.

Köszönöm anyunak, aki meghallgatott (bár alig értett valamit ebből az egészből) és az elején, amikor még belerázódtam ebbe az egészbe, bétázott. De mindig ott volt nekem és kirántott a csillámból a valóságba.

Köszönöm Sziszinek, hogy akkor régen válaszolt nekem és reményt adott. Hogy azóta szinte mindennap beszéltünk mindenről: családról, iskoláról, könyvekről... És, ha bajom volt, kiönthettem neki a lelkem; ha örültem együtt örült velem. Ha neki volt baja, én hallgattam meg és igyekeztem feldobni; ha ő örült, én is boldog voltam. Röviden szólva: köszönöm, hogy a barátnőmnek nevezhetlek Szisz.

Köszönöm mindenkinek, akivel valaha is érintkeztem, akár egy kommentbeli beszélgetés erejéig, akár csak addig, hogy elolvasta ezt a kis szentszöveget.

Utoljára olvashattok egy teljes fejezetet ebből a könyvből. Akármit is kezdtek ezután, remélem néha-néha majd megnézitek majd a profilomat: hátha írok valami hasonló őrültséget.

Elég is legyen belőlem:

Ciaó!

Majdnem utoljára, de Fanni voltam

Ui.: Boldog Március 15-öt! (Már ha lehet ilyet mondani) Kérem a magyarokat, hogy legyenek büszkék a származásukra, az őseikre és arra, hogy ők harcoltak a mi szabadságunkért!

Adrien szemszöge:

Különösebb érdeklődés nélkül hallgattam, ahogy Alya szidja Larát, az anyját és az apját meg a rokonságának többi részét. Lara is szó nélkül tűrte, bár arca arról árulkodott, hogy közben Marinetteel beszélget. Miután Alya kifogyott a szóból megráztam Lara karját és megszólítottam:

- Jobban is kifejthetnéd, hogy ez mégis mit takar - rám emelte tekintetét, ezzel jelezve, hogy itt van a valóságban. Szemeit összevonva nézett Alyára.

- Még mindig azt mondom, hogy kiköpött Feretria vagy - jelentette ki fennkölt hangon. Összeráncoltam a szemöldököm. Az meg ki?

- Nem válaszoltál a kérdésemre - szólaltam meg végül látva, hogy Alya nem reagál - valószínűleg túlságosan haragudott Larára ahhoz, hogy beszéljen vele. Pedig barna szemei elárulták, hogy legszívesebben ő is faggatózna.

- Jól van, na. Megértem, hogy örülnél, ha véget érne ez az egész. És megnyugtatlak, hogy hamarosan véget is ér. Már küldettem Fu mesterért, hogy jöjjön ide és segítsen Marinettenek visszajönni, úgy, ahogy Alya segített nekem idejönni - végre rátért a lényegre és Alya sem bírta tovább, közbeszólt: