Az elődök bekavarnak

22. Fejezet

Helló Mindenki!

A mostani részen látszik, hogy elég elborult állapotban írtam, viszont a függővéggel most sem hagylak titeket cserben. Ez csak amolyan átívelő fejezet, egy kis ismerkedés az új szereplővel: Hélosszal. Tessék megjegyezni a nevét, mert fontos. És ha valaki rájött, hogy eddig is benne volt a sztoriban, az kap tőlem egy hatalmas puszit a buksijára! És mehet találgatni, hogy hány embert rejtettem még a színfalak mögé :)

Elköszönnék tőletek, mert a dolgaim nem várnak meg:

Ciaó!

Fanni

r

Marinette szemszöge:

Vakító fehérség vett körbe. Hasonló ahhoz, ami a Katicák Szentélyében volt, de más. Mert most egyedül voltam. Senki és semmi nem volt a környéken. Igen, azt mondtam: környéken. Úgy tűnt, mintha egy végtelenségig tartó fehér térbe lettem volna zárva. Erőtlennek éreztem magam. Ziháltam és úgy izzadtam, mintha lefutottam volna a maratont. Elkezdtem az emlékeimben kutatni, hogy hogy is miért kerültem ide. Képek villantak be, de nem sokat tudtam kihámozni belőlük. Az biztos, hogy az elődeimmel voltam. Épp arról beszéltünk, hogy...

-Aú! - kaptam a fejemhez a hirtelen jött fájdalom hatására. Szemembe könnyek szöktek, de a fájdalom nem múlt. Sikítani lett volna kedvem. És meg is tettem. Torkom szakadtából üvöltve kértem mindent és mindenkit, hogy segítsen. Először nem történt semmi, csak berekedt a torkom. Majd megjelent mellettem valaki és egy kulacsot nyújtott felém.

- Igyál! - kérte és én eleget tettem a kérésének. Felhajtottam a frissítő, eperízű vizet és elégedetten hátra dőltem. - Jobb? - kérdezte a valaki és én bólintottam. Szemeimet lehunyva tartottam és éreztem, hogy nyugalom árad szét bennem. Halványan érzékeltem, hogy lefekszik mellém. - Imádom ezt a kék eget - szavaira csodálkozva nyitottam ki szemeimet. Felnézve valóban megpillantottam a gyönyörű napot, ahogy együtt jár az égen a puha vattapamacsok - a felhők között.

- De... hogy? - billentettem oldalra a fejem, immár segítőmet nézve. Egy férfi volt, de nem lehetett idősebb nálam, egy-két évnél. Testalkatával Adrienre hasonlított, de szemei jóval beszédesebbek voltak, mint az izmai. Azokban a halványzöld szemekben összpontosult minden: a fájdalom, a szerelem - minden (ismétlés - a drámai hatás kedvéért). Jó és rossz dolgok egyaránt. Elárulták gazdájuk minden titkát; meséltek az évszázados harcokról, háborúkról; daloltak a fiatal, gyermeki ártatlanságról. Szép volt... a maga módján. Látszott, hogy régóta él szeretet nélkül. Már csak az volt a kérdés: mióta?

- Ez csak egy egyszerű kis trükk - szerénykedett, mintegy választ adva kérdésemre. - Gondolom, hogy sok mindent szeretnél megtudni, úgyhogy csak rajta. Kérdezz - biztatott. És igaza volt. Mert én már készen álltam a következővel.

- A szemed szenvedésről ad hírt: de miért? - Az irodalomtanárunk büszke lehetne rám. Sikerült kimondanom egy költői mondatot! Legalábbis valami olyasmit.

- Mert életemben és halálomban is sok szenvedésnek voltam tanúja - válaszolt ugyanilyen irodalmisággal. Önkéntelenül is mosoly költözött az ajkaimra; már csak azt vettem észre, hogy visszamosolyog. Nevetni támadt kedvem, amikor is az agyam feldolgozta az információkat. Azonnal elkomolyodtam, ahogy ő is. Ez meglehetősen zavaró volt, főleg, hogy egy idegenről beszélünk...

- Hogy hívnak? - kérdeztem tudatlanságom elűzése érdekében. Szája sarkában feltűnt egy újabb vigyor.

- Hélosz - úgy mondta ezt a szót, mintha tudom kéne, hogy mit jelent. Válaszképp csak pislogtam. Erre még szélesebb lett az arcán a mosoly. - Most jön az a rész, amikor mesélhetek neked - jelentette ki. Vett egy nagy levegőt, ám nekem is megjött a szavam és közbevágtam: