Az elődök bekavarnak

17. Fejezet

Helló Mindenki!

Mivel ma van karácsony, ezért kaptok egy kis karácsonyi ajándékot, ennek az új fejezetnek a képében. Remélem élvezni fogjátok! Drukkolok, hogy mindenki megkapja azt, amire vágyott. Én biztos, mert még mindig nem ébredtem fel ebből az álomból. Elmondom, hogy valószínűleg csak jövőre teszek új részt. Elvégre család, téli szüneti nyaralás stb. El vagyok havazva. Erről jut eszembe, hogy ma tényleg volt egy kis hó! De már megint eltérek a témától, ti meg olvasni szeretnétek és belemélyedni a történetbe.

Éppen ezért, Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

- Ez meg mi volt? - szegezi nekem Nathalie a kérdést, amikor már úton vagyunk hazafelé. Az átlagos hűvös hangja helyett most aggodalmat hallok benne. Lehet, hogy egyszer az életben törődik velem?

- Megcsókoltam a barátnőmet - jelentem ki teljesen semleges hangon. Bár az is lehet, hogy kérdésként tettem fel. Miért nem tudok olyan magabiztos lenni, mint Macskaként? A limuzin bőrüléseit fürkésztem, mintha azok el tudták volna nekem árulni az igazságot. Közben pedig, megpróbáltam eldönteni, hogy mi is lesz Nathalie reakciója. Örülni fog-e? Megpróbál eltiltani Marinettetől? Kitálal apámnak és rábízza a döntést? Minden lehetőség megfordult a fejemben, kivéve azt, ami végül a valóság lett.

- Találkozni akarok ezzel a lánnyal - kijelentésére elnyíltak ajkaim. De nem igazán modellhez illő módon. Még jó, hogy ilyenkor nincs egy lesifotós se a közelben.

- Találkozni? - valójában csak magamnak tettem fel a kérdést, de Nathalie megadta rá a választ:

- Úgy van. Tudnom kell, hogy a megfelelő lánnyal jársz-e - ha lehet, csak még jobban meglepett. Most komolyan érdekli, hogy mennyire jó az életem? - És esetleg majd apádnak is bemutathatnád - ötletére rögtön elkedvetlenedtem. Látva arckifejezésemet, megváltoztatta az elképzelését. - Persze, csak akkor, ha te is úgy érzed jónak. Bár tény, hogy Mr. Agreste nagyon örülne, ha megosztanád vele az életedet.

- Úgy ahogy ő is megosztja velem az övét, igaz? - mordultam fel. Nem szerettem, ha apáról beszéltek velem. Az, akit ők az apámnak hívnak, nem az én igazi édesapám. Ő talán örökre elveszett. Még akkor, amikor anya eltűnt. Az első perctől kezdve nyúzottabbá és mogorvábbá vált. Akkor még azt hittem, hogy meg lehet menteni. De már csak egy csoda segíthet rajta.

- Ne viselkedj így! Ő igenis szeret téged, a maga módján - pirított rám Nathalie. Most már sokkal inkább elhittem, hogy ő az igazi Nathalie. A szidás és a némaság jellemezte, amióta csak... nos, amióta csak anya eltűnt. Az előtt még képes volt nevetni. Nem beszélve arról, hogy szinte sosem haragudott rám. De annak az időnek már vége. És nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Ezért minden úgy marad, ahogy most is. Nem is szólt hozzám a további percek alatt, amíg meg nem érkeztünk az otthonomba. Én már futva indultam volna befelé, tekintve, hogy dolgom van. De Nathalie utánam szólt. - Hová mész Adrien? - átfutott az agyamon, hogy hazudok neki, de amikor felé fordulva szólásra nyitottam a szám, csak az igazságot tudtam mondani. Legalábbis annak egy részét.

- Összeszedek néhány cuccot, és utána elmegyek találkozni néhány barátommal - bólintott. Vagyis elenged! Odamentem hozzá és megöleltem. - Köszi Nathalie!

- Most megyek. Dolgom van - bontakozott ki az ölelésemből. Hangja a szokásos volt, de az arcán játszó mosolyt nem tudta eltüntetni. Olyan volt, mint akkor régen. Ez a gondolat feldobott. Viszont eszembe jutott, hogy nekem is mennem kellene. Segítenem kell Marinettenek. Életem szerelmének.