A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

23.rész

Kis ideig még ott ültünk, amikor Ann és Adam közeledett felénk. Láttam a lány arcán a meglepettséget, ahogy meglátott, de aztán egy pillanat alatt váltott át kétségbeesésbe, de én tudtam, mindez csak színészkedés.

-Jajj, Dyni! Adam megcsókolt! Én nem akartam. Azt gondoltam, hogy egy baráti vacsorára hív, de aztán letámadott. - nyávogta és már műkönnyeket is ejtett. Így ölelte át Dylan-t.

-Hogy mi? - nézett Adam-re dühösen.

-Fuss! - szóltam neki mire így is tett.

Dylan azonnal futni akart utána, de az útját álltam. Nem akartam, hogy bántsa Adam-et, főképp nem az én hülyeségem miatt. Meg amúgy is, nem így ismertem meg őt.

-Engedj! - szólt rám erélyesebben, majd félrelökött, de úgy, hogy elestem a földre.

Felhorzsolódott mindkét térdem, amik el is kezdtek vérezni. Nem volt szörnyű, de azért rosszul esett, hogy csak így félrelökött.

Végül észrevette és pár lépés után vissza foedult. Felhúzott a földről, de akkor is dühös voltam rá.

-Ezt mégis, hogy a fenébe gondoltad? - néztem rá könnyes szemmel. - Tudod mit? Baszódj meg! Ha ennyire szereted azt a ribancot, hát tessék. De tudd, Adam-et én kértem meg, hogy ezt tegye meg, hogy megmutassam, mennyire nem szeret téged a drága barátnőd. De persze, azt csinálsz, amit akarsz. - néztem rá csalódottan és mondtam az utolsó mondatomat megvetően.

Nem kiabáltam, nem lett volna rá szükség, egyszerűen csak elmondtam neki nyugodtan, majd meglöktem őt és gyors léptekkel elmentem. Nem azért sírtam mert fájt a térdem, hanem azért, mert az fájt az, amit tett. Azért lökött félre, mert megakarta verni az egyik haverját aki konkrétan nem tett semmit. Csak segített rámutatni, hogy Ann mekkora egy csalfa dög, de nem, őt elvakítja a szerelem. A hamis szerelem.

A parknak egy másik részére siettem, ahol egy padra ültem gondolkodni. Amióta Dylan megjelent, azóta minden bonyolult. Semmi nem akar összejönni, de ha Matt-re gondolok akkor végülis jó. Rátalált a szerelem. Egész pontosan Eric. Walker-nek is sikerült. Akkor jogosan kérdezem, nekem miért nem? Sok párnak én segítettem. Magamon miért nem tudok?

Ezen a gondolatmeneten elsírtam magam, újra. Már el is felejtettem, mennyire fáj, hogy nekem nem volt még senkim. Persze, még időben vagyok, 17 évesen ezen gondolkozni talán felesleges is, legalábbis, ezt mondják nekem, de én attól függetlenül ugyanúgy magányosnak érzem magam. Mindenem megvan. Hálás vagyok a barátaimért, a családomért és mindenért, amim van, de ez azon a tényen nem változtat, hogy szeretethiányom van, annak ellenére is, hogy tudom, talán nem kéne. Most végre bevallottam magamnak is és itt nektek is.

Csak néztem az embereket, akik a parkban sétálnak. Őszintén, van sok hiányosságom, ez tény. Viszont, most már elkell döntenem mit akarok.

Úgy döntöttem, nem fogom a szerelmet keresni. Nem fogok beleavatkozni az emberek életébe, még akkor sem, ha épp valami rosszul megy nekik, maximum tanácsot adok, ha kérik. Legfőképp pedig nem fogom görcsösen akarni, hogy Dylan szeressen, bár, lehet ezután utálni fog. Mostantól úgy leszek vele, hogy majd jön a szerelem, ha jönnie kell. Nem fogok fiú miatt sirni, még akkor sem, ha ő Dylan.