A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

38.rész

Figyelmesen hallgatott és nem szólt közbe. Az arckifejezéséből ítélve nem unta, sőt, még kicsit mintha bekönnyezett volna a végére.

-...és így jutottunk el idáig. - fejeztem be végül mire vett egy nagy levegőt.

-Hát ez... - kereste a szavakat, de láttam rajta, hogy fogalma sincs erre mit reagálhatna. - Sajnálom. - hajtotta le a fejét és látszott, hogy tényleg együttérez velem.

-Amúgy, nem is ismersz. Akkor miért jöttél ide és hallgattad meg a történetemet? - kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Tudod, nagyon hasonlítottál a nővéremre. Neki is vörös volt a haja és hasonló stílusa volt. Sajnos már másfél éve nem él. 20 évesen hunyt el amikor levetette magát egy épületről. - mesélte és újra legördült egy könnycsepp az arcán.

Nem is gondolkoztam, csak átöleltem. Ő tudja, hogy milyen rossz nekem. Én pedig tudom, hogy milyen rossz neki.

-Hű, ide jöttem megvígasztalni téged, erre te vígasztaltál meg engem. - nevetett fel őszíntén. A példáját követve én is így tettem.

-Nos, nekem már mennem kéne. - néztem az órámra, majd felálltam.

-Remélem még találkozunk. - szólt utánam.

-Én is. - mosolyogtam rá majd hazasétáltam.

Nem volt már erőm felmenni Dan-hez. Anyát és Dylan-t pedig nem találtam.

Otthon viszont mindkettejükkel találkoztam.

-Sziasztok! - köszöntem fáradtan. - Én elmegyek fürdeni és lefekszem. Hosszú nap volt a mai. Dylan, ha gondolod majd gyere aludni, persze, ha anyu is jóvá hagyja. - néztem édesanyámra aki bólintott.

Én is így tettem majd elmentem letusolni. Egy ilyen nap után már nem vágytam másra mint egy jó forró zuhanyra meg alvásra, annak ellenére is, hogy még közel sincs alvásidő.

-Ó, a picsába! - kiáltottam fel a zuhanyzóból kilépve.

Gyorsan megtörölköztem és visszavettem a ruháimat. Lerohantam a lépcsőn, egyenesen anyuhoz.

-Anya! Miért nem szóltál, hogy holnap már suli? Úristen! Még meg sem vettem semmit! - pánikoltam és már el is szállt a fáradságom és minden más gondolatom. Újra csak a suli járt az eszembe.

-Azt gondoltam tudod. Na jó, tessék, itt van a pénz. Menj el és vedd meg a dolgokat, még csak 18 óra. Van időd. Kérd meg Dylan-t, hogy vigyen el a plázába. - mondta anyu én pedig hálásan néztem rá majd a barátom felé fordultam.

-Dylan... - kezdtem volna, de eszembe jutott valami. - Várj, mióta van jogsid? - néztem rá furcsán, ugyanis ezt nekem senki sem mondta.

-Már két hónapja, de ez nem volt olyan fontos. - legyintett, miközben én kikerekedett szemekkel bámultam rá.

-Hé, hagytad, hogy sétáljak mindenhova? - tettem keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, mintha duzzognék.

Ő csak felnevetett, odalépett hozzám és megcsókolt. Végül pedig, elindultunk bevásárolni.