A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

31.rész

Zihálva keltem, mivel rémálmom volt. Először azt gondoltam, hogy Dylan is csak álom volt, de boldog voltam, mikor megláttam, hogy továbbra is itt van mellettem és alszik.

Úgy döntöttem, hogy nem keltem fel ezért bemásztam az ablakon, de nyitva hagytam, hogy ő is betudjon jönni, ha majd felkel. Lementem a lépcsőn és már nem voltam annyira szomorú, legalábbis, Dylan jelenléte és az, ami az este történt, kicsit elfeledtette velem a csúnya valóságot.

-Na, mitől ez a nagy vidámság? - kérdezte anyu mosolyogva, de látszott rajta, hogy megviselt és nem igazán értette, hogy mi történt velem.

-Nem is vagy már szomorú? - kérdezte meglepetten Dan és a hangjában éreztem némi elítélést is.

-Természetesen az vagyok. - feleltem sóhajtva. - De ha az élet akadályokat állít eléd, akkor azt megkell tanulnod átugrani és nem visszanézni. Soha nem fogom elfelejteni azt, ami akkor történt és történik most is, de ha hetekig, hónapokig vagy évekig depressziósan és megtörten mászkálok, azzal nem lesz jobb. Sem nekem, sem másnak. Úgy döntöttem, megpróbálok boldog lenni. Apa is ezt szeretné. - mondtam végig és visszamentem a két pohár kávéval.

Amikor már felfelé lépkedtem a lépcsőn még hallottam anyu hangját, hogy utánam kiált. Azt kérdezte, hogy hova viszem a másik poharat, de nem válaszoltam.

Kiültem Dylan mellé aki még azóta is aludt. Neki döntöttem a hátamat a falnak és a kávémat kortyolgatva kémleltem a tájat.

Hirtelen nyöszögést hallottam Dylan felől, ami miatt rá emeletem a tekintetemet. Éppen most ébredt fel.

-Jó reggelt! - ült fel mellém két ásítás közepette.

-Neked is! - köszöntem mosolyogva és a kezébe nyomtam a poharat.

Ezután egy kis kínos csend következett. Amúgy mit lehetne ilyenkor mondani? Fogalmam sincs hogyan kéne viselkedni egy ilyen helyzetben.

-Szóval...amit tegnap este mondtam és amit mondtál...emlékszel arra? - kérdezte hirtelen, majd ismét rápillantottam és mélyen egymás szemébe néztünk. Bólintottam.

-Komolyan gondoltad? - tettem fel a kérdést amin azóta gondolkodom.

-A lehető legkomolyabban. - válaszolta, majd lassan közelebb hajolt, miközben a tekintete a szemem és az ajkam közt vándorolt, majd megcsókolt.

Furcsa volt, de egyben csodálatos. Alig akartam elhinni, hogy ez épp megtörténik. Amióta megláttam, azóta várok erre.

Később, mikor elhúzódtunk egymástól, akkor mélyen a szemébe néztem és elmosolyodtam. Ráhajtottam a fejem a vállára. Ez a pillanat tökéletes...lett volna, ha Dan nem mászik ki és lát meg minket.

-Khm - köszörültem meg a torkomat. - Meglepetés? - mondtam, de inkább kérdésnek hangzott.

-Ti most jártok? - váltogatta köztünk tekintetét döbbenten, de láttam rajta, hogy azért örül neki.

-Nos, ha Grace igent mond. - nézett rám egy kisfiús vigyorral.

-Igen. - feleltem azt, ami akár egy életre megváltoztathatja egy ember életét, pedig csak egy szó.

-Hű, hát gratulálok! - mondta, majd lepacsizott Dylan-nel, engem pedig megölelt.