A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

29.rész

A temetés napja. Hát igen. Mindig is tudtam, hogy majd ezt végig kell csinálnom. Csak nem épp 17 évesen. Fáj, még most is. De akkor kezdem az elején.

Mikor felkeltem akkor lementem reggelizni. Senki nem beszélt az asztalnál, mindenki csendben volt, bár nem is volt rá szükség.

Amikor végeztem, akkor kiválasztottam egy fekete szoknyát, fekete fülbevalóval, fekete karkötővel és az egyik fekete magassarkúmmal. Általában nem hordok szoknyát, de most kivételt teszek.

Ezután elindultunk. A temetőbe lépve egyből megpillantottam a koporsót. O'Brien-ék és Matt-ék is ott álltak közvetlenül mellette. Mások pedig valamivel messzebb beszélgettek. Mivel ők csak szomszédok meg olyanok akikkel annyira nem beszélünk, ezért nem álltak a "fő helyen". De Matt-ékkel és O'Brien-ékkel más a helyzet. Velük olyan jó barátságban voltunk és vagyunk még most is, mintha családtagok lennének.

Az érkezésünkre minden jelenlévő felkapta a fejét. Nem azért, mert hangosak lettünk volna vagy feltűnőek, hanem azért, mert tudták, hogy mi a közvetlen családja vagyunk. A legtöbben engem néztek, sajnálkozó tekintettel. A család legfiatalabb tagjaként, talán egy picivel jobban sajnáltak, de ettől függetlenül mindannyiunknak egyforma a fájdalma.

Nem foglalkoztam velük. Próbáltam kerülni a szemkontaktusokat. Egyedül Dylan-re és Matt-re koncentráltam akikhez oda is mentem egy halk köszönés után a családjuknak.

Mielőtt elkezdődött volna a szertartás, nagyon sokan jöttek oda részvétet nyílvánítani. Az egész focicsapat, a rég nem látott rokonok, talán az egész utca. Azt gondoltam, már sosem fogynak el, de végül csak azt vettem észre, hogy a plébános elkezd beszélni. Ekkor egy könycsepp gördült végig az arcomon amit a többi is követett. Odakaptam a fáslis kezemet a szám elé és némán sírni kezdtem. Dylan is észrevette ezért bátorítóan megfogta a kezem.

Miután elmondta a mondandóját az atya, utána pár ember - akik a temetkezési vállalattól jöttek - elvitték a koporsót a már kiásott sírhelyhez. Óvatosan beleeresztették, majd miközben betemették a plébános énekelt egy temetési dalt.

A szertartás végeztével, mindenki odatömörült a csokrokkal, amelyeket ráhelyeztek a sírra és elmentek. Megvártam amíg a tömeg eloszlik és egyedül odamentem a sírhoz.

-Sajnálom apa. Bármit amit mondtam vagy tettem ellened, azt nagyon bánom. Remélem megtudsz bocsájtani. Mindenki azt mondja, hogy egy jobb helyen vagy, de szerintem ez nem igaz. Akkor lennél jó helyen, ha itt lennél velem. Annyi minden van még, amit mondani szerettem volna neked. Nyugodj békében. - mondtam halkan, folyamatosan a sírt nézve, majd a csokrok tetejére helyeztem egy szál kék rózsát.

A kék volt a kedvenc színe.

Ezután már nem bírtam tovább. Letérdeltem a sír mellé, majd ott sírtam. Nem érdekelt, ha koszos lesz a ruhám vagy a térdem. Egyedül az érdekelt, hogy újra látsahassam apát. Csak egyetlen egyszer és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem. De már ezt sem tehetem meg.