A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

33.rész

Beléptünk a bárba és leültünk egy asztalhoz. Dylan elment a pulthoz valami innivalóért, addig én hallgattam azt a csajt, aki épp énekelt, mert egyébként szép hangja volt.

Hirtelen meghallottam mögülem egy ismerős hangot. Azt a hosszú ideje gyűlőlt, még Annie-nél is rosszabb hangot, amelyet már régen hallottam, de még ma is azonnal felismerek. Felálltam és megfordultam. Jól gondoltam. Bethany volt az, aki megkeserítette az általános iskolás éveimet.

Még nem meséltem, de utáltam az általános iskolát. Akkoriban duci voltam, ezért folyton csesztetett, a 2 másik csicskájával együtt. Volt egy legjobb barátnőm, Trina, akivel szinte mindent megtudtam beszélni. Elmondtam neki, hogy tetszik az egyik osztálytársunk, akinek a ballagás napján el is mondta, pedig nem kértem meg rá. (Mivel már az utolsó évünk volt, ezért elballagtunk.) A srác nekem négyszemközt elmondta, hogy Trina mit tett és azt is, hogy csak kihasznált, de ezt az egész osztály tudta. Azért mondta el nekem mivel szerinte aranyos vagyok, viszont csak barátként gondol rám.

Ezután megmondtam a az állítólagos egjobb barátnőmnek, hogy soha többé nem akarom látni. A kirándulásra se mentem el. Ekkor eldöntöttem, hogy nyáron lefogyok, ami végül sikerült is.

Innentől kezdve inkább csak fiúkkal barátkoztam. Persze, nem feltétlenül kell az első csalódás után ezt tenni, de én nem hittem már a lányoknak. Ezért lett végül egy fiúkból álló baráti társaságom.

-Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? A kis dundika, vagy mondjam inkább, hogy kövér disznó? - nézett rám gúnyosan Bethany, majd a barátnőivel vihogni kezdett.

Ekkor előlépett mögülük Trina is.

-Látom lefogytál, vagy hát, fogjuk rá. - mért végig.

-Mit kerestek itt? A város másik felében laktok. - vezettem végig rajtuk tekintetemet.

-Csak gondoltuk eljövünk ide. Amúgy, mi van a karoddal? - vetette oda hanyagul.

Tudtam, hogy nem érdekli, csak keresni akart egy újabb dolgot amivel piszkálhat. Még ennyi év után is.

-Autóbalesetem volt. - mondtam el az igazságot.

Nem félek már tőlük, nem érdekel, hogy mit mondanak, vagy gondolnak rólam.

-Na látod. Még az apád is inkább karambolózik minthogy veled éljen. - nevetett fel Bethany.

Nem akartam elhinni, hogy ennyire beletrapált, pont a közepébe, ahol a legjobban fáj.

Próbáltam tartani magam, de túl friss volt még ahhoz, hogy sikerüljön, így végül könnyek gyűltek a szemembe és gyors léptekkel elhagytam a bárt, mivel nem akartam, hogy sírni lássanak.