A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

37.rész

Fogalmam sincs meddig, de ott ültem. Közben anya és Dylan is megérkezett. Hoztak enni meg inni, de egyszerűen nem kívántam egyiket sem. Csak arra vártam, hogy a bátyám felébredjen.

Később nyöszörgést hallottam. Egyből Dan felé kaptam a fejem. Ő volt. Ébredezett. Megfogtam a kezét és közelebb csúsztam hozzá.

-Grace, te vagy az? - kérdezte halkan, folyamatosan a plafont bámulva.

-Igen, én vagyok. - sóhajtottam megkönnyebbülten.

-Nem haltam meg? - kérdezte és úgy tűnt mintha csalódott lenne.

-Nem Dan, életben vagy, ez viszont jó hír. Különben is, miért tetted ezt? - néztem rá, mire ő is felém fordította a fejét.

-Tudod, nem bírtam már. Hiányzott apa és nem tudtam létezni. Ezért úgy döntöttem, inkább utána megyek. Kilátástalan voltam, ez tűnt a legjobb döntésnek. Neked könnyebb volt, mert látszik rajtad, hogy nem hiányzik. - magyarázta meg, de az utolsó mondata szinte már égetett belülről.

Tehát ez a helyzet. Azt hiszi, nekem olyan könnyű volt, hogy már túlléptem rajta, pedig nem.

-Csak így itthagytál volna minket? - kérdeztem, de választ nem vártam. -  Egyébként, ha azt hiszed, hogy nekem nem hiányzik, akkor nagyot tévedsz. Nagyon is hiányzik minden egyes nap. Csak tudod, rájöttem, ha bezárkózom a szobámba és naphosszat sírok azzal se nekem, se másnak nem lesz jobb. Attól még rohadtul hiányzik nekem is és azt kívánom bár itt lenne, de sajnos nincs. Ezt pedig nem tudjuk visszacsinálni. - ráztam meg a fejem csalódottan, majd meg sem várva a válaszát, kimentem a szobából.

Ismét csak azt feltételezi, hogy nem hiányzik nekem. Tudom, hogy nem voltam egy mintatestvér, hogy elvettem tőle a legjobb barátját, de ez nem jelenti azt, hogy engem ne érdekelne. Sőt, úgy teszek, mintha minden rendben lenne, hogy ne én kapjam a sajnálkozó tekinteteket. Bátyámként lehet azt hiszi, hogy az ő feladata erősnek lenni, de én úgy döntöttem, átvállalom tőle ezt a szerepet. Azért van ez az egész. Csak sajnos ő ezt nem érti és nem veszi észre. Másfelől pedig, eszem ágában sem volt Dylant elvenni tőle. Nem is tettem. Egyszerűen szeretem, de ugyanúgy örülök, hogy barátok. Sajnos Dan már olyan mélyre süllyedt lelkileg, hogy nem veszi észre, mindenki törődik vele, de nem hibáztatom semmiért.

Gyors léptekkel mentem a kórházparkba, ahol a hozzám legközelebb eső padra ültem. Pár könnycsepp végigszántotta az arcomat, de nem akartam sírni. Elégem van már a sírásból.

Egy ideig csak ott ültem, amikor észrevettem, hogy valaki leül mellém, viszont nem néztem rá. Nem szólt semmit, de éreztem magamon a tekintetét. Valahogy nem volt kedvem beszélgetni, mégis felé pillantottam. Egy velem egyidősnek tűnő, számomra ismeretlen srác volt az. Letöröltem a könnyeimet és megpróbáltam összeszedni magam.

-Mit akarsz? - kérdeztem kicsit bunkón, bár nem szerettem volna.

Ahogy mondtam, nem volt kedvem senkihez abban a pillanatban.

-Semmit, csak láttam, hogy sírsz és gondoltam megkérdezem, hogy mi a baj, de ha zavarok akkor el is mehetek. - vakargatta a tarkóját kissé zavartan és felakart állni, de visszahúztam magam mellé.

-Ne haragudj, te csak jót akartál...Grace vagyok. - nyújtottam felé a kezem amit el is fogadott.

-Ben. - biccentett. - Nos, tudom, hogy nem rám tartozik, de megkérdezhetem, hogy mi a baj? - nézett rám kissé oldalrabillentett fejjel.

-A bátyám. Hosszú történet, de kissé kiakasztott. - sóhajtottam fájdalmasan.

-Momentán ráérek. - vonta meg a vállát, miközben félmosolyra húzta száját.

Bólintottam és akkor belekezdtem. Elkezdtem mesélni életem történetét egy vadidegen srácnak.