A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

27.rész

\Figyelem, ez a rész egyeseket érzékenyen érinthet!/

*2 hónap múlva*

Sziasztok! Sajnálom, hogy két hónapja nem posztoltam itt a blogon, de sok dolog történt az elmúlt időszakban és csak most jutottam el odáig, hogy legyen elég lelki erőm ezt elmesélni, ha már egyszer belekezdtem annó ebbe az egészbe, úgy érzem, tartozom annyival, hogy nem csak a jót és a saját, kusza érzelmeimet írom le, hanem a rideg valóságot is.

Sajnos autóbalesetet szenvedtünk hazafelé a víziparkból. Szerencsére Eric is, anya is jól van, ahogy én is, viszont...apa sajnos életét vesztette. De mielőtt elsírnám magam itt a laptopom előtt, bele is kezdenék, hogy mi történt pontosan.

Imádtam a víziparkot! Nagyon jó volt a családommal és a barátaimmal együtt tölteni egy napot. Aztán egyszer ennek is vége lett, ugyanis menni kellett haza. Ugyanúgy ültünk, ahogy jöttünk. Dylan-ék pedig mögöttünk autóztak az úton.

Pontosan emlékszem arra az útra egészen a balesetig. Már lemenőben volt a nap, ami naranccsárgás fényekkel festette be a tájat. A levegő is kicsit lehült, de nyár lévén épp ideális volt. Az autópálya meglepően üres volt, csak pár autó haladt el mellettünk egyszer-egyszer.

Jól elvoltunk, közben kibeszéltük a parkban történteket. Nem volt semmi gond, minden a legnagyobb rendben zajlott egészen addig, amíg nem támadt egy furcsa érzésem. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de végigfutott rajtam egy érzés amely azt jelezte, hogy történni fog valami, viszont nem foglalkoztam vele. Nagy hiba volt. Azt gondoltam, hogy csak a hideg rázott ki, esetleg a képzeletem űz velem csúnya játékot, de a megérzésem szólt, én pedig nem hallgattam rá.

10 perccel később egy szirénára lettem figyelmes. Rendőr sziréna volt. Halk volt, mivel messziről jött, de tudtam, hogy a pár száz méterre lévő mellékút felől jön, amelyen át az autópályára lehet jutni. Mi nem mentünk gyorsan, ezért még volt időm meglátni azt, ahogy az előbb említett úton egy autó száguld felénk, mögötte pedig a rendőr autó, amely vélhetően üldözi őt. Ezután minden olyan gyorsan történt. Mégis tisztán emlékszem rá.

"Vigyázz!" Ez volt az utolsó szavam édesapámhoz mielőtt belénk ütközött volna az autó. Onnantól viszont kiesett minden.

Nem tudtam elviselni a tudatlanságot. Azt, hogy nem tudom ez miért történt, ezért miután kicsit jobban lettem a kórházban, kifaggattam Dylan-t, hogy mégis mi történt, hiszen ő addigra már tudta.

Egy férfi kirabolt egy bankot, aztán menekülőre fogta, viszont a rendőrök utána eredtek. 170 km/h-val száguldott ezért ideje sem volt fékezni, de talán nem is látott minket. Ő meghalt. Szörnyű gondolat, de szerintem megérdemelte.

Csak ezután a történet után tudtam meg, hogy apa súlyos sérüléseket szenvedett, ugyanis az autónk azon oldalába csapódott neki a férfi, amelyiken apa ült. Emiatt meghalt. Éjszakánként nem tudtam aludni mivel sírtam. Amikor meg álomba tudtam sírni magam, akkor meg folyton az a jelenet játszódott le bennem ahogyan az utolsó pillanatokban figyelmeztetem őt.

Nekem agyrázkódásom lett és eltört a kezem. Anyának a lába tört el és megrepedt néhány bordája. Eric kómába esett 2 hétre, emellett eltörött a lengőbordája. Apának pedig belső vérzése lett, amit már nem tudtak kezelni. Hiába műtötték, hiába küzdöttek érte, a baleset utáni második napon feladta a küzdelmet.

Természetesen nem hibáztattak minket O'Brien-ék, tekintve, hogy a gyermekük velünk utazott. Továbbra is jóbarátok vagyunk. Sőt, ez közelebb is hozott minket egymáshoz, mivel mellettünk voltak végig és segítettek, ahogy csak tudtak.

De visszatérve, pszichológushoz akartak küldeni, viszont én elutasítottam. Nem akartam a bánatomról egy vadidegennel beszélni. Makacs voltam, mint mindig. Minden dolgomat egyedül intéztem eddig is, most sem teszek másképp.

Mostanra kicsit már megnyugodtam és kezdek felépülni. Hála anyának, Dan-nek, Matt-nek (Aki miután megtudta mi történt, kiült a folyosóra és várt, de utána persze Eric-hez is oda ment), Emily-nek, Steve-nek...de főképp Dylan-nek. Igaz, hogy ott volt az öccse is, viszont rá inkább a szülei vigyáztak és ugyebár a szerelme.

Dylan mindig itt volt velem. Megnevettetett, ápolt, meghallgatott és éjszakába nyúlóan vígasztalt, de ezen kívül még sorolhatnám, amiért hálás vagyok neki.

Nos, ez a rész elég depresszívre sikerült, de úgy gondoltam, hogy kell ilyen is, hiszen az élet sem csupa vidámság. Sajnos ez szintén bármikor megtörténhet bárkivel az életben, de mindig erősnek kell maradni, akármi van

Egyébként, azt elkell mondjam, ha érzékenyen érintett valakit bármi miatt is ez a rész, azt nagyon sajnálom, de azt tudnotok kell, nem vagytok egyedül és kitartást kívánok mindenkinek, bármin is mentek keresztül jelenleg, szóval egy virtuális ölelést küldök nektek.❤️