A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

40.rész

Hihetetlen nap. De akkor kezdem az elején. Amire anya kérte, haza értem. Reggel pedig 9-kor keltem mivel 11-kor már kezdődik az évnyitó. Felhőtlen boldogság és a többi, persze telis tele szarkazmussal.

Ahogy mindig, így most is gyalog indultam el a sulim felé ami egyébként 10 percnyire van tőlünk. Bementem és a szokásos mogorva tekintetemmel sétáltam be, majd fel a lépcsőn. Szerintem pár kilencedikes megijedt tőlem, de ezt már teljesen megszoktam. Ez alatt a nyár alatt valószínűleg egy kedves, aranyos kis lánynak ismertetek meg, de amúgy csak a baráti körömben van így, máshol kicsit bunkó vagyok.

Nyáron - bármennyire is szerettem volna - nem jártam feketében, mert úgy nem lehetett kibírni. De most, hogy jön az ősz, előkerülnek megint a fekete cuccaim.

Egy egyszerű sziasztok köszönéssel letudtam a többiek üdvözlését és lehuppantam a legutolsó padba. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és beindítottam a zenémet. Onnantól már nem nagyon érdekelt más, csak az ablakon néztem ki.

Észrevettem, hogy valaki leült mellém, de különösebben nem izgatta a fantáziámat, hogy ki volt az, ezért nem is néztem felé.

Legközelebb csak az osztályfőnök érkezésére kaptam fel a fejem.

-Sziasztok gyerekek! Sok megbeszélnivalónk van, de először, köszöntsétek az új osztálytársatokat. - emelte felém a tekintetét, de mint kiderült, a mellettem ülőre nézett.

-Sziasztok! Én Ben Stark vagyok és amint látjátok, most érkeztem. - kezdte, mire felnevettünk. - De most nem untatnálak titeket az életem apró kis részleteivel, ha kíváncsiak vagytok valamire azt nyugodtan kérdezzétek meg. - fejezte be majd ismét leült.

A tanárnő megköszönte és borzasztó izglamas dolgokról kezdett el nekünk beszélni, amire nem túlzottan figyeltem.

-Ha tudtam volna. - súgtam oda neki és elmosolyodtam.

Ő az. A srác a kórház parkból.

*Délután*

Dylan-nel úgy döntöttünk, hogy náluk töltjük a délutánt. Felmentünk a szobájába ahol én elterültem az ágyán, ő pedig a babzsákfotelében ücsörgött.

-És elkezdődött. - szólaltam meg hirtelen.

Tudta, hogy miről beszélek. A suliról, a most kialakult helyzetről és erről az egészről.

-Figyelj csak. - kezdte és ide feküdt mellém, velem szembefordulva. - Arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk. - mondta, mire egy pillanatra lefagytam, de aztán elmosolyodtam.

-Én lennék a világ legboldogabb embere, ha így lenne. - néztem mélyen a szemébe és megcsókoltam.

Erre én nem gondoltam volna még, de tényleg nagyon jó ötlet. Igaz, hogy én még nem dolgozom, ezért sem hoztam volna fel ezt a témát, de ő igen, majd később én is beszállnék az albérlet költségeibe. Ez így pont tökéletes lenne.

És itt kezdődött el az életem következő szakasza. Egy új fejezet indul, viszont ez még nem azt jelenti, hogy boldogan fogok élni életem végéig. Ez a valóság. Kitudja. Talán pár év múlva már nem leszünk együtt Dylan-nel, vagy talán egyszer családot alapítunk. Az életben semmi sem biztos. Minden okkal történik. Ha rájövünk arra, hogy mi az oka a dolgoknak, akkor könnyebben átvészeljük.

A legfontosabb dolog az életben, hogy azt tedd amit szeretnél, ne azt amit mások elvárnak.

Ezekkel a szavakkal búcsúzom tőletek, kedves olvasóim. Nagyon köszönöm, hogy itt voltatok velem és támogattatok. Most megyek, vár rám a való élet. Legyetek önmagatok és éljétek az életet, sziasztok! 💗💗