A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

30.rész

Úgy tűnik, hogy a világegyetem egy kicsit kárpótól azért, amit velem tett, még akkor is, ha ezt a két dolgot nem lehet egy szintre emelni.

De akkor folytatom az előző blogbejegyzésemet.

Miután kiakadtam, elég sokan megbámultak, de hogy őszinte legyek, nem tudott érdekelni. Dylan egyből oda jött és a földön térdelve, átölelt. Nem is tudom, hogy meddig lehettünk ott, de amikor megnyugodtam, akkor már csak a barátaim voltak ott, illetve a családom. Szipogva felálltam és mindenkit megöleltem azok közül, akik ott maradtak majd a kocsihoz sétáltam.

Később még volt nálunk egy halotti tor (azok kedvéért akik nem tudják, hogy mi az, temetés után az elhunyt közvetlen családjánál egy kisebbfajta ebédet - ami inkább hidegtál - rendeznek). Lehet, hogy bunkóság, de nem volt semmi kedvem senkihez. Egyedül akartam lenni. Ezért is végig a szobámba voltam. Illetve, a szobámból kilehet mászni a tetőre, de ott direkt van egy kis terasz szerű, viszont nincs korlát és ajtó sincs, csak ablak. Ha valami van, mindig oda szoktam kiülni.

*Este*

Lementem egy bögre teáért, de aztán visszamentem. Meglepődtem, amikor még Dylan-t itt találtam, de mivel Dan-nel beszélt, ezért nem szerettem volna őket zavarni. Elvégre neki is az apukája volt. A legidősebb gyermekként talán feladatának érzi, hogy példát mutasson.

Tovább néztem a csillagokat és a holdat amikor mögülem megszólalt valaki.

-Csatlakozhatok? - kérdezte az illető, aki történetesen Dylan volt.

Erre nem feleltem, csak bólintottam.

Egy kis ideig némán ültünk, az eget bámulva.

-Köszönöm. - szóltam hirtelen.

-Mégis mit? - fordult felém kérdő tekintettel.

-Azt, hogy az elmúlt pár hónapban végig mellettem voltál. Ez sokat jelent nekem. - feleltem egy szomorú mosollyal az arcomon.

Ő csak megrázta a fejét, amolyan "Ezt te is megtetted volna értem" stílusban. Ezek után mélyen a szemembe nézett.

-Hogy lehet egyszerre, ennyi düh, szomorúság, csalódottság, de mégis egy szemernyi boldogság, egy tekintetben? - kérdezte, mire csak megvontam a vállam.

Viszont, ezt jól eltalálta. Egyébként kicsit boldog vagyok, hogy Dylan itt van mellettem és mindenben támogat és nem egyedül kell végigjárnom ezt az utat.

-Tudod, az emberek nem mindig azt mondják amit gondolnak, de a tekintetük mindent elárul. - válaszoltam, majd mindketten, ismét a csillagokat pásztáztuk.

Kis idő múlva eléggé elálmosodtam, ezért lefeküdtem ott, kinn a tetőn. Nyár lévén jó idő van, ha pedig esne az eső akkor megvéd az ernyő amit pont az ilyen estékre raktam ki. Ráadásul, már aludtam itt korábban, így ágyneműt is raktam ki.

Mikor már majdnem elaludtam akkor hirtelen meghallottam ahogy Dylan egy nagyot sóhajt.

-Hogyan lehetsz ennyire szép? Hogyan lehetsz ennyire jószívű? Hogyan csavartad el ennyire a fejem egyetlen nézéseddel? Ha tudnád mennyire szeretlek Grace. - suttogta maga elé.

Először nem akartam elhinni, de végül kinyitottam a szemem és mivel én feküdtem, ő pedig ült, ezért felnéztem rá.

-Én is szeretlek Dylan. - feleltem egy mosoly kíséretében, ő pedig odafeküdt mellém, hátulról átölelt és úgy aludtunk el.