Ő nem olyan! ✅

Message 9

Az öltözőben néma csönd uralkodik,egy pisszenés se hallatszik,csak a fülembe dobogó vér. Több ezer gondolat cikázik fejemben,egyik érv üti a másikat, és folyamatosan az Ő hangját próbálom pontosan előidézni-reménytelenül. Becsukom szemem, visszakalandozok a tegnap estéhez; a szobámban vagyok, este van, szól a Twenty One Pilots, csörög a telefon, felveszem, kis idő múlva köszönök, "Na végre!". Hangja villámcsapásként hasít elmémbe, és már nem is kétség számomra, hogy a két hang egy gazdához tartozik. A beismerés hatására egyre rosszabbul kezdem magam érezni. A falak mintha egyre közelebb jönnének, látásom elhomályosul, a köröttem lévő tárgyakból csak pixeleket látok, lever a víz és remegés fut végig testemen. Úgy érzem,ha most nem ülök le menten összeesek. Tapogatózva keresem meg a padot,majd ereszkedek rá. Térdemre hajolva kapkodok levegő után, miközben egyfolytában az visszhangzik a fejemben,hogy "bébi".
Szinte felfoghatatlan, hogy ez a srác,ugyanaz az egoista, de imádnivaló fiú, akivel Viberen beszélgetek egy ideje;az,aki teljesen hülyét csinált belőlem. Azt mondta Kristófnak hívják, aztán kiderül,hogy Dani. El se tudom képzelni mennyi hazugságot hordott össze nekem-az alatt a néhány nap alatt-,ha még az igazi nevét is bekamuzta. Édes istenem!
Hatalmas ujjongás,illetve taps riaszt fel mély gondolataimból,rájövök,hogy már a pályán kéne lennem. A legjobb barátomnak fontos ez a meccs, ahelyett,hogy a saját problémáimba merülve siránkozok az öltözőben, önfeledten kéne szurkolnom Neki a lelátó első sorából.
Megrázom a fejem,majd gyorsan felpattanok és kiviharzok az öltözőből egyenesen a pályára. A focisták már felálltak egy sorba,és épp Márkék ellenfele,libasorban felállva,fog kezet velük. Az első sorba sietek,a megszokott helyemre. Ahogy Márkra nézek feltűnik a srác zaklatottsága,ami valamelyest enyhül,mikor észreveszi megnyugtatónak szánt mosolyom. Felemelve,megmutatom neki keresztbe tett ujjaimat, mire kezét a szívére helyezi és rámkacsint. Melegséggel tölt el az,hogy jelenlétemmel meg tudtam nyugtatni Márkot.
És mondanom sem kell,Márk brillírozott egész meccs alatt.
~.~.~.~

Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába;egyszerre vagyok,ideges,kíváncsi,csalódott és dühös. A pláza előtt toporgok,a megbeszélt időpont előtt kerek öt perccel. Agyam szüntelenül azon kattog,vajon mit kéne tennem? Maradjak itt,várjam meg,és hagyjam,hogy összehazudjon nekem mindent vagy menjek haza,tiltsam le a számát,és felejtsem el,úgy örökre?
A meccs alatt próbáltam nem bámulni,de ez képtelenségnek bizonyult. A srácnak annyira jól áll az,ahogy kiizzadva,eltökélt arccal küzd a labdáért. A csapattal négy nullára verték el az ellenfelet,de egyszerűen,olyan nyugodtan és pontosan játszottak,mint még soha.
15:30. Nincs itt. Ez azt jelenti,hogy átvert,azaz soha nem is akart találkozni velem,csak szórakoznik,jót derült azon,hogy van egy hülye,aki elhitte minden szavát.De lehet,hogy ő is felismert engem,meglátta,ahogy kinézek és inkább meghátrált. És mi van akkor,ha csak közbe jött neki valami? Akkor küldött volna egy üzenetet.
Bizakodva rántom ki kabátom zsebéből a telefont,kezem annyira remeg,hogy csak harmadszorra sikerül felismertetni az ujjlenyomatomat. Az értesítési sávon nem jelez új üzenetet. Még mielőtt teljesen elfogna a kétségbeesés rájövök,hogy nincs bekapcsolva a netem. Én hülye! Rácsatlakozok a pláza wifijére,és várom,hogy csipogni kezdjen. Csipogj már, könyörgöm! Légyszii...
Azonban percek múlva se történik semmi, a telefon néma marad, az óra pedig már 15:35-öt mutat. Magányos könnycsepp buggyan ki szememből, mely végig szalad arcom élén, és a képernyőre csöppen. Felfelé pislogva próbálom visszaszorítani könnyeim hadát,majd egy reszketeg sóhaj után zsebembe rejtem kezeimet és haza indulok. A parkolón át vezető utamon többször is megtorpanok,és körbekémlelek hátha megpillantom. Probálom húzni az időt; megállok bekötni a cipőm,leülök a padra "telefonálni", kifújom az orrom. További tíz percig maradok a pláza bejáratának a látókörében-mindhiába.
Végre beletörődök abba,hogy át lettem ejtve,de nagyon. Feldobom a kapucnimat,és gyors lépdekkel veszem célba az otthonomat,ahol jól ki tudom sírni magam. De mintha még a közlekedés is keresztbe akarna tenni nekem, amint a zebrához érek,az pirosra vált. Toporogva várom, hogy ismét zöld legyen, amikor egy mély,igencsak ismerős hang szólal meg mögülem:
-Hogy gondolod,hogy már le is lépsz?
Gondolkodás nélkül tudom,hogy ki lehet mögöttem, a hang már annyira beleégett elmémbe,hogy ha akarnám se tudnám elfelejteni. Lehunyom szemem,mert könnyeim egyre jobban ki kívánkoznak, és úgy teszek mintha meg se hallottam volna. A következő pillantban azonban egy kéz nehezedik vállamra, és már nem nézhetem láthatatlannak. Lassan megfordulok tengelyem körül,közben a kéz vállamról lecsúszva végig simít kezemen,és megáll a kézfejemen. Egy fekete kabát és egy farmerba bújtatott láb kerül látókörömbe. Magasságomnak köszönhetően,fel kell néznem,ahhoz,hogy szemébe tudjak nézni. Hasam ping-pong labda méretűre zsugorodik,amikor megpillantom gyönyörűen kéklő szemeit, laza féloldalas mosolyát, és férfias arcéleit.
-Igen?-szólalok meg,még számomra is ismeretlen hangon.
- Merre mész, bébi?-Mosolya kiszélesedik,amint észreveszi zavaromat tanúsító piros arcomat. Szemmel láthatólag élvezi azt,hogy milyen hatással van rám,vagyis csillogó kék szemei erről árulkodnak. Az én ajkaim is majdnem mosolyra húzódnak,de eszembe jut, hogy hazudott nekem, és még a "randira" is bő késéssel érkezett csak meg. Az oly' sokszor használt maszkomnak ismét hasznát veszem.
-Haza-válaszolom röviden és ridegen. Amint kimondom a lámpa zöldre vált,én pedig örömmel veszem észre menekülésem útvonalát. Egy lépést teszek meg az úttest felé,amikor egy kéz ragadja meg csuklómat és ránt vissza. Kemény és izmos mellkasának csapódva megérzem az illatát,lehunyom szemem,és próbálom irányítani testemet,de térdem megremeg,ha nem tartana erős karjai között,már összeestem volna.
- Miért mennél haza?
- Mert semmi okom nincs maradni-válaszolom. Kiszabadítom magam öleléséből,és felvont szemöldökkel hátrálok tőle néhány lépést. Arcáról eltűnik a mosoly,helyére egy értetlenkedő arckifejezés kerül.
- De hiszen itt vagyok-tárja szét karjait. Lemondóan megrázom fejem,majd reagálás nélkül indulok vissza a pláza felé,mivel azóta ismét pirosra váltott a lámpa,viszont tudom,ha még sokáig maradok a társaságában hamar lehullik rólam a flegma maszk.- De héé...Várj már!-kiált utánam.
-Csak hagyj békén!- szólok vissza hátra sem fordulva.
- Miért? Nem is csináltam semmit-értetlenkedik elém állva,ezzel megakadályozza tovább haladásom.
- Hogy nem is csináltál semmit?-ismétlem meg mondatát dühösen.
- Hát nem is.
- Azt mondtad Kristófnak hívnak-kiabálom nem törődve a minket körülvevő emberekkel.- Közben meg kiderül,hogy Daninak.
-Jó,oké. Ez igaz,de...
- Nincs de-vágok közbe.- Ha a nevedről hazudsz,akkor mégis,hogyan lehetne benned megbízni? Arról nem is beszélve, hogy késtél húsz percet,és utána még te értetlenkedsz azon,hogy lelépek.
-Vivi!-lép közelebb hozzám,mire én hátrálok.- Hadd magyarázzam meg!
- Mit akarsz ezen megmagyarázni?-kérdezem,pedig nem is várok rá választ. Kikerülöm és megszaporázom lépteimet. Nem tudom,hova akarok menni,csak messze tőle.
- Azért hazudtam a nevemről,mert féltem attól, hogy akkor megtudod ki vagyok-magyaráz mellettem haladva.
-Gratulálok!-csattanok fel.- Elégedett vagy? Fogalmam sincs,ki vagy.
-Nem úgy értem. Állj már meg,könyörgöm!-kapja el kezemet és szorosan magához húz.
-Engedj el!-ficánkolok. Valójában egyáltalán nincs ellenemre ez a "távolság",sőt. De nem hagyhatom magam befolyásolni.

-Üljünk le valahova beszélni és hallgass végig!-néz bele mélyen a szemembe. Nem bírom már tovább tartani magam,elgyengülök,ahogy elképesztően kék szemei feltérképezik piros pozsgás arcom. Beleegyezőn bólintok egyet.-Köszönöm-suttogja arcomba. Nagyon,de tényleg nagyon, lassan közeledik felém,a szívem pedig rettentően gyorsan kezd dobogni. Amikor már csak pár centire van tőlem,becsukom szemem és várom,hogy megcsókoljon. Azonban a puszi nem oda érkezik,ahová várom. Ajkaim helyett a homlokomon érzem meg száját. A fenébe! Komolyan elhittem,hogy meg fog csókolni?
Hatalmas vigyorát pillantom meg először,mikor kinyitom a szemem. Legszívesebben elsüllyednék jó mélyre,csak ne lássam győzedelmi tekintetét. Ellépek tőle és besétálok a plázában,miközben agyam legmélyebb szegletébe tuszkolom a gondolatot, hogy mennyire is akartam,hogy megcsókoljon.