Ő nem olyan! ✅

Message 13

Vannak helyzetek, amikor az ember képtelen irányítani saját testét, olyanná válik akár egy Marionett-bábú, azzal a különbséggel, hogy nem egy másik ember rángatja egy madzagon, hanem az agya azon része, mely mély depresszióban szenved,a szomorú része,amely már régen feladta volna, ha a józan ész nem mondana ellent neki.  Személyiséged ezen darabkája kegyetlen, olyan játékot játszik, mely napok alatt felőröl, semmivé tesz, elnyomja az ésszerű érveket, és nem marad más,mint a vágy. A halálra.

Tudom, hogy előttem áll várva a reakciómra, én viszont nem látom a könnyektől, melyek úgy döntöttek, hogy fogócskáznak arcomon, mint nem olyan rég-elég hiperaktívak. Tudom, hogy mit kéne tennem, rácsapni az ajtót esélyt se adva neki, hogy megmagyarázza, hiszen tudom mit akart tenni velem, kezem mégse mozdul, mereven szorítja az ajtót, mint valami mentőövet, amely kihúzhatná ebből a szörnyű valóságból. Agyam rikoltozik, parancsokat ad testemnek,de mihaszna, mintha egy falnak mondaná, csak állok ott remegő végtagokkal, szótlanul, ahogy Ő. Felidőzik benne minden mozzanat, mely azon a kibaszott helyen történt, hallom a hangokat, érzem közelségét, látom kitágult pupilláit.

És akkora elvesztem megmaradt erőmet. Zokogás rázza meg testem. Lábam megroggyan.

És a karjaiba kerülök.

Pont annak az embernek a meleg ölelésében keresek vigaszt, aki miatt ilyen állapotban vagyok. Szép kis ellentmondás.  Tisztában  vagyok vele,hogy ez nem helyén való, mégis jólesik, hogy olyan erősen szorít magához. Csendben vagyunk mindketten, csupán szipogásom hallatszik, mélyen gondolatainkba burkolózunk, és el is felejtem kinek a teste préselődik az enyémhez, csak élvezem a belőle áradó,megnyugtató, férfias illatot.

-Annyira sajnálom-suttogja rekedten a fülembe. Hangjától kiráz a hideg, de most nem jó értelemben. Olyan érzésem van, mintha az elmúlt percekben egy nyugodt, öntudatlan álomban lebegtem volna, melyet egy hirtelen vihar tönkretesz, hangja a villám, mely belecsap szívembe széttörve azt, lénye a hideg eső, melytől kiráz a hideg, szavai a szél, mely messze fújnak tőle.

Remegés fut végig rajtam, kitépem magam karjai közül, szervezetem rögtön hiányolja teste melegét, lassan hátrálok tőle tartva a szemkontaktust- vadállatnak nem fordítunk hátat, ez igaz a fiúkra is, akik meg akarnak erőszakolni. Arca másabb,ahhoz képest, ahogy megismertem,ajkai nem érnek füléig villogatva tökéletes fogsorát, hanem összepréselve fekszenek egymáson egy keskeny vonallá válva. Olyan szemekkel néz rám, hogy szívem belesajdul, és egy pillanatra átfut agyamon egy gondolat, hogy ez miattam van, aztán rájövök, hogy ez most nem az én hibám.

- Vivi -motyogja meggyötört hangon, miközben egy lépést tesz felém,míg én egyet hátra.- Ne félj tőlem, könyörgöm!-Egy magányos könnycsepp szánkózik le gyönyörű arcán, és még közelebb jön, én pedig messzebb. Ezt addig játszunk, amíg hátam a falnak nem ütközik, és már egy lépésnyire nem áll tőlem. Szorosan behunyom a szemem, képtelen vagyok tovább nézni arcát és könnyeit. Soha nem láttam még fiút sírni, abban a hitben éltem, hogy ők túl férfiasok, ahhoz, hogy mások előtt sírjanak, de úgy tűnik ő nem ilyen. De rohadtul nem tetszik.

- Fogalmam sincs hogyan történhetett ez meg. Soha nem csináltam még ilyet!- bizonygatta el-elcsukló hangon, miközben kezével óvatosan megérintette az enyéimet. Kellemes bizsergés keletkezett tarkómban szétterjedve a gerincem vonalán, ez megijesztett, így elrántottam azt és hátam mögé dugtam.- Én nem vagyok ilyen, esküszöm!

Kinyitottam a nyitottam szemem , hogy megbizonyosodjak arról, amit hangja elárult, és igen, Dani már nem csak könnyezett, hanem sírt. Szája lebiggyedt, arca pozsgássá vált, úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki elvesztette a kisautóját. De még így is csodás.