Ő nem olyan! ✅

Message 23

  Apró szilánkok szanaszét repültek köröttünk, míg a képernyőt pókhálószerű vonalak szántották keresztbe. Némi hasonlóságot fedezek fel a telefon és a szívem között; mindkettő porrá zúzva hever a lábaim előtt, arra várva, hogy valaki összeszedje darabkáit és megjavítsa. De az emberek nem ilyenek már, ha valamit eltörnek inkább vesznek egy újat, minthogy rendbehozzák, ez igaz a kapcsolataikra. Egy tönkretett, elrontott viszony helyrehozása helyett keresnek egy újat, akinek semmi baja nincs, mert az sokkal egyszerűbb.

- Vivi!

Dani hangja húz ki gondolataim közül, mielőtt még jobban belesüppedhetnék félelmeim mélységébe. Kicsit olyan, mintha a mentőövem lenne, aki mindig ott van, ha süllyednék.

- Baba, mi történt? - Puha ujjai csuklóm köré fonódnak, mutatóujja pont olyan helyen van, hogy biztosan érzi pulzusom, melynek száma az egekben jár. - Szólalj meg, kérlek!

Hiába próbálom teljesíteni kérését, egyszerűen képtelen vagyok rá, a hangok torkomon akadnak és csak tátogok, mint egy hal. Végül egy fejrázás kíséretében feladom, felesleges erőltetnem. Lebiggyedő ajkakkal nézek fel gyönyörű, kék szemeibe, melyek mint mindig, most is magukba szippantanak. Azonban iríszei nem csillognak úgy, mint általában, sokkal inkább tompábbak, szomorúbbak. Teljesen elkeserít, hogy ennek lehet, hogy én vagyok az oka.

- Nyugodj meg, baba! - fogja tenyerei közé arcom. Észre se vettem, hogy a sírás hátarán állva kapkodok levegő után. - Shh! - Fejemet mellkasához szorítja, és hagyja, hogy perceken át összemaszatoljam könnyeimmel ruháját.

- Sajnálom - motyogom mellkasába.

- Mit sajnálsz, élet? - kérdezi megenyhült hangon, mialatt keze óvatosan cirogatja hátam.

- Hogy megint bőgök, mint egy óvodás - húzom el számat. Halk kuncogása bizsergést vált ki belőlem, majd testem még jobban az övéhez préselem. Olyan jó a karjai között.

- Vivi! - vált hirtelen komolyra.

- Hm? - húzódok hátra kicsit, hogy lássam arcát, melyen bőre feszesen csontjára tapad, megőrjít vele.

- Bármi is történt, tudd, hogy rám számíthatsz - simítja kezét nedves arcomra és letörli elkenődött szemfestékem. Talán még soha senki nem mondott nekem ilyet, mint most ő. Végtagjaim kocsonyává válnak, térdeim reszketnek, mint a nyárfalevél, ha nem tartana bizonyára a földön kötnék ki. Elhomályosult tekintettel nézek fel rá, mire kissé elkerekednek szemei. - Valami rosszat mondtam?

- Nem. Pont ellenkezőleg - motyogom elpirulva.

- Szeretem, mikor zavarba tudlak hozni - vigyorog rám azzal a tökeletes fogsorávál, ami egy Colgate reklámba is helyt állna. - Olyan szexi vagy kipirult arccal. Piszkos gondolataim támadnak tőle.

- Ne mondj ilyeneket! - csapok rá mellkasára gyengéden, vihogva. Lehet skizofrén vagyok, egyik pillanatban sírok, aztán már nevetek.

- Tudom, hogy tetszik - kacsint rám. Fülem egyre jobban kezd forrni, egy paradicsomra hasonlíthatok jelenleg.

- A bátyám a városban van - csúszik ki a számon teljesen akaratlanul. Szám elé kapom a kezem, el se hiszem, hogy tényleg kimondtam. Egyáltalán mi a fene ütött belém? Nemrég még a bosszúra készültem, most meg magamtól megnyílok egy olyan srác felé, aki első találkozáskor majdnem megerőszakolt, azóta pedig egyre furább a jelenlétének az oka.
  Arca fájdalmasan összerándul, és mintha szemeiben a megbánás apró csillagai tündökölnének még ragyogóbbá téve kékjeit. Karjaimat védekezően magam köré fonom, hátha így kivédhetem az őszinte sajnálatát, mely felém árad. Soha nem szerettem, ha sajnálnak.