Ő nem olyan! ✅

Message 19

Beletemetkezve a természet okozta szépségben élvezem a csend simogató karjait. Az őszi napsugarak néhol utat törnek maguknak a fák dús, zöld lombjai között, bámulatos fénycsóvákat képezve, melyekben a porszemek csillogó táncot járnak. Aranyos, nagyhangú madarak fáról fárra repdesve kommunikálnak egymást között egy számoma ismeretlen nyelven, betöltve az apró parkot hangjukkal. A különböző színű levelek és a puha avar kényelmes ülőalkamatosságot biztosítanak a mostanra már tőlük vizes fenekemnek. Csúnya felfázás lesz ebből.

Ujjaim a nedves fűbe marnak, mialatt agyam újra levetíti nekem a két fiú szópárbaját, csak úgy mint az elmúlt percekben. Nem értem Márk viselkedését, soha nem szokott bunkó lenni senkivel, nemhogy veszekedjen. Utoljára három éve láttam dühösnek, akkor viszont teljesen kifordult magából, vörös fejjel ordított a bátyám arcába. Mindig gyűlölte Ádámot. Talán már csak az említése is irritálja.

Hangos ágreccsenés szakít ki gondolataimból. Ijedten összerezzenek, és a hang irányába kapom fejem. Félelem járja át testem, és másodpercek alatt idióta és értelmetlen felvetések lepik el elmém.

Először azokat a gyönyörű kék szemeket pillantom meg, melyektől, mint minden alkalommal, most is kiráz a hideg. Csak utána fedezem fel a zöld sűrűből kibukkanó szőke haját, és férfias arcát. Arcára mosoly ül, amint megpillant, apró nevetőráncok mélyednek bőrébe, ettől csak még vonzóbbá válik.

- Vivi!

Hosszas, levegősen ejti ki nevem, szinte sóhajtásnak hallatszik, olyan szépen hangzik szájából. Nem jön közelebb, méterekre áll tőlem, meglep, hiszen nem olyan rég majdnem, hogy megcsókolt, most meg...

- Hogy találtál meg? - fordulok vissza az eddig mereven bámult fa felé. Hallom lépteit, érzem, hogy mögöttem van, szívem meglódul, már-már fájdalmasan üti szegycsontom.

- Mindig megtalállak - súgja. Sokkal közelebb van, mint gondoltam; fülemnél szólal meg, kifújt lehelete hajamra száll. Borzongás fut végig gerincem vonalán.

- Ez elég para volt - kuncogom el magam. Hosszú ujjai vállamra nehezednek, elhal nevetésem, szám elnyílik, amint kulcscsontom vonalán felvezeti azokat államra és oldalra fordítja. Akaratlanul törzsem is vele mozog, míg szembe nem kerülök tökéletes vonásaival.

- Márk mondta, hogy itt leszel - húzza apró mosolyra száját. Szemeim tányér nagyságúra kerekednek.

- Hogy mondod?

- Beszélgettünk - vonja meg a vállát.

- Most komolyan? Mindig ilyen bőbeszédű vagy vagy csak engem tisztelsz meg ezzel? - gúnyolódok. Hüvelykujját alsó ajkamra simítja, és halkan elneveti magát.

- Rájöttünk, hogy gyerekesen viselkedtünk, aztán elmondta, hogy szerinte itt megtalállak.

- De miért jöttél utánam? - motyogom. Teljesen elkábítanak simogató érintései arcomon.

- Mert zaklatott voltál, és érdekelt, hogy mi van veled - mondja úgy, mintha ez semmiség lenne. Pedig számomra ez maga a mámor. - Meg hát Márk szerint beszélnünk kéne valamiről.

- Mi? - pirulok el. Lehunyt szemekkel küldöm el Márkot egy melegebb éghajlatra.

- Mire gondolt? - kérdezi. Nem válaszolok azonnal, tekintetem a mögötte álló zöldekre esik. Dani lehuppan a földre, majd lassan az ölébe húz, nem foglalkozik a vizes ruháimmal, és talajjal. Izmos combjain foglalok helyett, lábaim csípője két oldalán lógnak előre, fejem mellkasára bukik. - Elmondod?

- Nem akarom - nyöszörgöm. Halk sóhaj szalad ki száján, és karjait derekamra szorítja.

- Ha szépen kérem akkor se? - kíváncsi ajkai felfedező útra indulnak arccsontom vonalán.

- Nem - sziszegem, mikor átvándorol nyakamra és egy érzékeny pontot érint.

- Akkor úgy kell kikényszerítenem belőled - szuszugja. Felemeli fejét, így pont egyvonalban vagyunk. Mindössze pár centi távolság választ el minket. Kicsapódó lehelete ajkamra csapódik, szemei enyémbe mélyednek. Kiráz a hideg és egyre nehezebben jutok levegőhöz. Lassan felém hajolva apró puszit nyom szám sarkába, majd így folytatva körbecsókolja azt. Mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed lihegésemtől.

- Mmm -érthetetlen mormogást hallatok, mire pimasz vigyort villant.

- Még most se?

- Miért...Miért é-érdekel ennyire..ahh családom? -dadogom megrészegülve érintésétől és csípőmbe markoló kezétől. Mondatom után abbahagy mindent, és összeráncolt szemöldökkel néz rám.

- Mi? - ráz aprót fején. Világos tincsei szemébe hullanak, remegő kezekkel simítom őket helyükre. - Az zavar, hogy sokat kérdeztem a családodról?

- Háát...igen - hirtelen ostobaságnak tűnnek aggodalmaim.

- Miért?

- Sokat kérdeztél a bátyámról, ami...kényes pont. És fura volt, mármint... - magyarázkodom. A szavak gondolkodás nélkül csúsznak ki számon.

- Csak meg akartalak ismerni - vág közbe indulatosan. Összerezzenek. Valami egészen érthetelen érzelem fut végig arcán, azonban hamar el is tűnik és ismét az érzelmes Dani ölel magához. - Sajnálom, nem tudtam, hogy ez számodra nehéz.

- Nem, nem kell - vágom rá azonnal. Magamban fejbe kólintom a belső nőm, amiért ilyen hülyeséget ültetett fülembe. Csend áll be közénk, kegyetlenül kínos. - A bátyám...- kezdem.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - folytja belém. Megkönnyebülés áraszt el, mégis olyan érzésem van, hogy tudni kell, mégha fáj is beszélni róla.

- Ádámnak hívták - hangom elcsuklik. Forró keze kabátom alá kúszik, apró köröcskéket rajzol bőrömre, ami valamiért megnyugtat. - Csak néhány évvel idősebb nálam, de soha nem volt jó a kapcsolatunk. Már egész kicsiként pokollá tette az életem. Folyton gonosz, bántó megjegyzéseket tett rám, ezek leginkább a külsőmről szóltak. Amikor kezdtem kamaszodni egyre jobban fájtak szavai, és minden önbizalmam odalett.

- Ez szörnyű - csóválja fejét. Szomorúan mosolyogva vonom meg a vállam.

- Később azonban ezek.. khmm...átalakultak fizikai bántalmazásra.

- Megütött?

Magányos könnycsepp buggyan ki szemem sarkából, majd végigforrázva arcomat lefolyik nyakamig. 

A válaszom nemleges.

Nem mondom ki.

De már tudja mit jelent a fizikai bántalmazás.

Tekintete szomorúvá válik.

Majd szorosan magához szorítja zokogó testem.

🙄