Moonlight Rose [EXO]

1. rész

- Neve? - lapozgatta a papírokat a pszichológus.
- Yang... Cho... Sun... - fújtam ki a szavakat, miközben a szemem forgattam. Miért kell ennyi felesleges dolog ahhoz, hogy valaki munkába állhasson?
- Mennyire viselték meg a történtek? - rázott ki a gondolataimból a következő kérdés.
- Most viccel? Nem olvasta el az élettörténetem?
- Nézze! Amit én látok az egy objektív kép. Nekem viszont arra van szükségem, amit maga érez, amit elmond.
- És attól mindenki boldog lesz? - nevettem el magam.
- Ha nem szeretne együtt működni, akkor nem kell! Leadom a jelentést és végeztünk is! - zárta össze a mappát.
- Nem-nem! - tiltakoztam. Csak egy kicsit...
- Feszült?
- Nem így fogalmaztam volna! - nyugtattam meg, mielőtt totál bolondnak néz.
- Tehát! Mennyire viselték meg a történtek?
Nagy levegőt vettem, bent tartottam tíz másodpercig, majd szóra nyitottam a szám:
- Nyilván megviseltek, hiszen a szüleimről beszélünk! Olyan hirtelen történt minden, hogy először fel se tudtam fogni. Annak ellenére, hogy ők megpróbáltak mindenféle jóval elhalmozni, és én vadul tiltakoztam... mintha az én hibám lenne. De tudom, hogy nem így van!
- Ezt hogy érti?
- A gyilkos... még szabadlábon van! És mindent el fogok követni annak érdekében, hogy sittre vágjam! - csaptam rá az asztalra.
- Miből gondolja?
- Olyan nyilvánvaló! A rendőrség sem nyomozott.
- Hiszen baleset volt!
- Csak annak álcázták! - kiabáltam.
- Van rá bizonyítéka?
- Csak az, amit láttam. De mégis ki hinne egy összetört gyerek szavának? - sütöttem le a szemem, mire a fickó egy új oldalra lapozott.
- Mi történt ezután?
- Vissza akartam fordítani az időt. Hogy inkább lettem volna anyuci kicsi hercegnője. Hogy ne rajongtam volna az autókért, a fociért és a krimiért. Mindig csak bajt hoztam a fejükre, sohasem voltam engedelmes kislány. Mindez akkor változott meg, amikor eldöntöttem, hogy zsaru leszek. Igazságot akartam és ezt csak úgy tehettem meg, ha hivatásként ezt választom.
- Tudja miért nem vették fel Seoul-ban a Rendőrakadémiára?
- Nem hivatalosan igen! - húztam fel a szemöldököm.
- Mire gondol?
- Meg voltak a pontjaim. Bekerülhettem volna. De a levélben az állt, hogy elutasítottak. Akikkel együtt felvételeztem, mind bekerültek, pedig kevesebb pontot értek el, mint én. Eléggé csalódott voltam, de a nagymamám segített.
- Hogyan tudott segíteni?
- Mint látta, a nagyszüleim neveltek fel. Az anyai ágú nagyszüleim. Sajnos apám szülei már meghaltak korábban. Nagymamám japán és történetesen ismerte az akkori igazgatót. Elfogadták a jelentkezésem, nem kellett új felvételit sem írnom. Kicsit úgy érzetem, hogy protekciós diák vagyok, de a tudásom alapján kerültem be, nem azért, mert a nagyim szólt pár szót értem. Hülyéket azért csak nem vesznek fel! Igaz, Doki? - köhögtem el a mondat végét.
- Mi történt ezután?
- Mi történt volna? Kijártam.
- Igen... - forgatta a lapokat.
- Nem történt semmi olyan az iskola alatt, ami felzaklatta volna?
- Hát egy pár karó, meg egy kis verekedés... egyébként semmi más nem cseszett fel, ha erre gondolt.
- Mondjuk!
- Van még valami, vagy esetleg jóváhagyja a munkámat?
- Nos, lenne még valami!
- Ki vele! Ezek után már egy Infinite Challenge-t is letolhatnék. - vigyorogtam.
- Ez azért szerintem laposabb. Itt csak beszélgetünk és nem értelmetlennek tűnő feladatokat
oldunk meg.
- Szórakozás Pszichológus Úr, szórakozás! Pont ez a lényeg! Nem szokott lazítani?
- Dehogynem! Olyankor elolvasok egy könyvet!
- Hűűű! Abba ne hagyja! - temettem a kezembe az arcom.
- De térjünk is vissza! - hadonászott a kezével. - Milyen érzéssel tért vissza Koreába?
- Sokfajta érzés kevergett bennem! Honvágy, a nagyszüleim hiánya, a gyilkos elkaszálása, ügyek felgöngyölítése, ilyesmik. Főként azért kellett visszajönnöm, mert a nagyim állapota rosszabbodott az évek során. Alzheimer-es, de nincs betegség tudata. A nagypapám pedig gyengén lát, ezért is kell segítenem őket. De, amikor megtudtam, hogy együtt kell dolgoznom egy másik kopóval... Ne tudja meg, mit éreztem! Utálok másokkal együtt dolgozni, mert csak összezavarnak a munkában. Minek kellene megosztanom másokkal a gondolataimat? Ha valamit én tudok, azt nem szeretem kifecsegni, mert bárkihez eljuthat az információ.
- Milyen ügy miatt kell együtt dolgozniuk?
- Még Japánban történt egy gyilkosság. Természetesen koreaiak az elsőszámú gyanúsítottak, akik nem mellesleg híresek, így a cég el tudta intézni, hogy ne Japánba, hanem Koreába folyjon a nyomozás. Bár kétlem, hogy a fiúk bármit elkövettek volna, de azért alaposan ki kell vizsgálnunk az ügyet.
- Szóval? Mi történt pontosan? - vágódott le hirtelen mellém egy alak, majd az asztalra pakolt lábaival és rágózó ajkaival az arcomba meredt.
- Hali! Gu Woo Jin! - nyújtotta felém a kezét!
- Nem kellene más konzultációját kihallgatni! - szidta le a pszichológus.
- Lejárt az idő Doki! Most én következem! És mivel együtt fogunk dolgozni...
- MI? - szakítottam félbe. - Veled fognak összerakni?
- Talán nem tetszik a képem? Kár, pedig közel 12 órán keresztül ezt kell bámulnod. - csámcsogott tovább. - Inkább mondd el, mi történt az EXO-val.
Hamar bele kellett törődnöm a dologba, de egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy egy ilyen felépítésű csajjal tesznek össze. Valójában a legnagyobb problémám az volt, hogy a lány hasonló természettel és viselkedéssel viharzott be mellém, amit nem tudtam megfelelően kezelni. Ugyan az a szleng, laza stílus és azok a pofavágások és szövegek. A szívem hevesen kalimpált és ennek tudatától levert a víz! Megtaláltam a soha nem is létező ikertestvérem? Sokkolt a tudat, hogy ha két ilyen markáns nőt összetesznek, annak nem lesz jó vége, de idegességemet próbáltam leplezni. Talán nem lesznek konfliktusok és összeszólalkozások, mert akkor tuti a nyakunkat veszik. Miután normalizálódott a légzésszámom és szemeim már nem cikáztak a doktor és Woo Jin között, ismét megszólaltam.
- A fiúk eléggé össze voltak zavarodva. A vallomások szerint nem volt jelen mind a kilenc tag, csak Byun Baek Hyun, Park Chan Yeol, Do Kyung Soo, Kim Jong In és Oh Se Hun. Egy turné keretein belül, az utolsó állomáson jártak Japánban. A koncert után négyen visszamentek a szállásra pihenni, de az említett öt fiú még beült egy szórakozóhelyre, majd hazaindulva futottak bele a gyilkosba. Mind az öten azt vallották, hogy egy hangos kiáltásra lettek figyelmesek pár saroknyira attól a helytől, ahol éppen voltak, ezért puszta kíváncsiságtól vezérelve a tett helyszínére siettek. Pechükre az elkövető éppen akkor végzett áldozatával, de elmondásuk szerint semmit se lehetett kivenni a gőzből, ami a csatornákból áradt, csak egy fekete ruhás alakot. Mivel nem tudták pontosan, hogy mi történt, ezért a földön fekvő nőhöz siettek, és nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy az áldozatot holtan találták. Ezután hívták csak a rendőrséget és egyenlőre csak a vallomások szolgálnak alapul. Az ügyet áthelyezték, a fiúk hazatérhettek, a további nyomozás pedig a mi dolgunk lesz. Megfelelő információval láttalak el? - fordultam Woo Jin felé, majd lesöpörve a lábait az asztalról kikaptam a doktor kezéből a papírokat és aláírtam őket.
- Akkor szerintem végeztünk is! - csapta össze a kezeit a lány, majd egy gyors mozdulattal tovább húzta a papírokat és aláírta őket. A pszichológus tátott szájjal nézte, ahogy elviharzik, bár látszólag jól ismerte a delikvenst, mivel csak összerakta a holmiját és mosolyogva távozott a helységből. Elsőre meglepett, hogy neki nem kellett részt vennie a beszélgetésen, de gondolom már elég jól ismerték ahhoz, hogy újra és újra mesélnie kellett volna.