Moonlight Rose [EXO]

22. rész

Sötét van és nem látok semmit. Valaki jelenlétét érzem magam mellett, de sötétség fedi a szemeimet. A nevemen szólít, de a hangja alig hallható. Hirtelen elért egy hőhullám, aminek köszönhetően az egész testem elkezdett égni és a szemeim lüktetni kezdtek. A mellettem lévő is részese volt ennek a fajdalomnak és rájöttem, hogy ez a személy az újonc. Végül lepergett előttem az egész történet. Az újonc utolsó szava a nevem volt, amit sikított. Hirtelen felébredtem, mert valaki ismét a nevemen szólított, de nem tudtam ki lehet, addig a pillanatig, amíg ki nem tisztult minden és magamhoz nem tértem.
- WooJin kisasszony, hall engem? Doktor úr, a páciens felébredt! - rohant el mellőlem a hölgy. Nem bírtam mozdulni, a szemeimet kinyitni meg pláne. A kötés szorult a szememen, gyengének és magatehetetlennek éreztem magam a kórházi ágyon feküdve.
- Hogy érzi magát kisasszony? - lépett egy férfi az ágyam mellé.
- Maga szerint, hogy érezhetem magam? - sóhajtottam fel, de még ez is fájdalmasnak bizonyult.
- Másodfokú égési sérülései vannak, csak úgy, mint a kolléganőjének. A testük a nagy mennyiségű forró gőz által sok helyen sérült, a szemüket nem kímélve ideiglenes vakságot okozott. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mikor fognak újra látni, ez testtől és immunrendszertől függ. Erős fájdalomcsillapítókat kaptak, hogy a fájdalmuk enyhüljön. A jelenlegi helyzetben annyit tudnak csak tenni, hogy a kórházban tartózkodnak, amíg nem javul az állapotuk. Ha minden jól alakul és szerencséjük van, nem fognak hegek maradni.
- Köszönöm ezeket a csodás híreket! Még valami, ami boldoggá teszi a napom? - vakartam volna meg a fejem, de, ahogy egy hajszálnyit mozdítottam a karom, erős fájdalom nyilallt belé.
- Ezen kívül a kollégája még alszik, maga az első, aki felébredt az esemény óta. Erről jut eszembe, hogy értesítettük a hozzátartozóit, de a telefon foglaltat jelzett, így nem volt lehetőség senkit magához hívni. De azon vagyunk, hogy elérjük őket!
- Ne fáradjon miatta, nem kell! Inkább még jobb is, hogy nem tudta értesíteni őket!
- De valaki kell, aki hoz magának egészségügyi és egyéb felszerelést a kórházba! Csak magával van a probléma, a kollégája nagyszülei a baleset bejelentése óta nem hajlandóak elmenni az unokájuk ágya mellől.
- Mondom, hogy megoldom, nem kell tudniuk arról, hogy mi történt, már így is tartok attól, hogy mi lesz, ha megtudják... - ezt alig hallhatóan mondtam, amit már szerencsére nem hallott meg az orvos. Persze, nem azzal jön majd az apám, hogy erőt adjon, hanem, hogyha felépülök végem lesz, amiért ilyen figyelmetlen voltam és az orromnál fogva vezettek, mert ezzel a saját hülyeségem áldozata lettem. Még csak most ébredtem fel, de már most idegesít, hogy nem látok semmit, csak hangokat szűrök ki. Próbáltam beazonosítani azokat és arcot formálni a hang tulajdonosának, ami nem is ment olyan nehezen, mint, ahogy azt képzeltem.
- Na, megmaradsz? - lépett az ágyam mellé az illető, akinek a hangját, ha meghalnék, a túlvilágon is megismerném.
- Amint láthatod, sajnálatodra megmaradok, úgyhogy bocsi, hogy nem tudod átvenni a helyem.
- Nem is akartam, túl sok lenne a papírmunka. - ült le a kórházi ágyam szélére Minho.
- Hogy érzed magad? - szólalt fel végül Wonho is.
- Most kit érdekel az állapotom? A legfontosabb az, hogy mi történt? Maradt valami nyom ez után a rohadék után?
- Semmi, ott vagyunk, ahol a part szakad! Nem tudjuk, ki lehet, de annyiban biztosak vagyunk, hogy valaki olyan, aki nagyon jól ismeri a kapitányságot és a dolgozókat. - sóhajtott fel Minho.
- Ez fantasztikus, a semmiért égettem meg magam! Most jut eszembe, miért itt vagytok nálam és nem az újonc ágya mellett?
- Ez egészen egyszerű, mivel most jöttünk onnan! Nem akartunk sokat ott lenni, mivel a nagyszülei ott vannak mellette, de még mindig alszik. - sóhajtott fel Minho.
- Nálad már voltak a szüleid? - kíváncsian kérdezte Wonho.
- Na, még csak az kéne... Az orvos is azt kérdezte, hogy mi van, mivel nem tudták elérni őket. Apropó, ha már itt vagytok, lehetnétek a hasznomra is! Menjetek el hozzám és hozzatok nekem váltás ruhát, mert valamiben haza is kell majd mennem!
- Hihetetlen, azt hittem a baleset új embert kreált belőled, de semmi! - horkantott fel Minho, majd felállt.
- Mit hozzunk és merre vannak a ruháid? - érdeklődött Wonho.
- Ej, te kölyök, de könnyen megadod magad! - ütötte meg a srácot Minho, én pedig beavattam a részletekbe. - Nemsokára jövünk! - köszöntek el végül. Miután elhagyták a termet, teljesen nyugtalan voltam. Idegesített a tehetetlenség, csak itt feküdni és várni, amíg leszedik a kötést.- Doktor úr, az unokám magához tért! - hallatszott egy idős néni hangja a szoba másik sarkából. A hangján lehetett érezni az öröm és a kétségbeesés jeleit. Ahogy füleltem, kiszűrtem, hogy az újonc tért magához. Sokáig tartott, mire felébredt. Lehetséges, hogy még nem épült fel a másik eset óta teljesen. Hihetetlenül hosszúnak tűntek az órák, már lassan kezdtem becsavarodni. Nem tudtam mozogni se nagyon, a látásom korlátozva volt, ennyi erővel fejbe is lőhettek volna. Idegesített a tudat, hogy nem tudtam dolgozni. Szánt szándékkal tette ezt az a nyomorult, hogy ne tudjunk körülötte szaglászni. Ha ebben a tempóban haladunk, sose fogjuk nyakon csípni.
- Hogy érzi magát? - jött egy hang az ágyam jobb oldaláról. Lágy női hang volt, ha a megállapításom nem csalt, egy fiatal, húszas éveiben járó hölgy lehetett.
- Tökéletesen érezném magam, ha végre nem itt feküdnék!
- Nyugodjon meg, pár nap és levesszük a kötést, csak bírja ki! A sérüléseit nézve egész jó állapotban van, hiszen maga gyorsabban gyógyul, mint a kollégája.
- Miért, az újoncnak mi baja? Nem most ébredt fel az előbb?
- Az immunrendszere kicsit gyenge, így lassabban halad a gyógyulás felé, mint maga. De most pihenjen, hogy minél előbb felépüljön és eltávolíthassuk a kötéseket.
Nem mondott ezzel újat, mivel mást nem tehettem, aztán hirtelen egyik pillanatról a másikra a testem, mintha lángra lobbant volna. A bőröm egyre jobban égett, a fájdalom egyre jobban erősödött. Teljesen olyan érzés volt, mint, mikor az eset megtörtént.
- Doktor úr, jöjjön ide! - kiabált az ápolónő, majd hangos léptek jöttek felém és a karomnál matatott az illető, mire egyre jobban enyhült a fájdalom, aztán éreztem, hogy a maradék erőm is elszállt, majd se kép, se hang, elsötétült végleg minden. Hangok hallatszottak ismét, de kik ezek? Ismerősek valahonnan, az ágyam körül lehetnek. Éreztem, ahogy újra magamhoz tértem, próbáltam a szemem nyitni, de még mindig a fekete sötétség uralta.
- Magához tért a kisasszony!
- Jó híreink vannak hölgyem, ma levesszük a kötést! - szólt felém az orvos.
- Reméltem, hogy ezzel fogad, mert legszívesebben én tépném le ezt a vackot!
Éreztem, ahogy valaki felém hajolt és az arcomnál matatott. Mikor végre kihámozott a kötésből figyelmeztetett, hogy a fények még nagyon erősek lesznek, ezért előtte elhúzzák a függönyöket. Végül jött, amire vártam, lassan, de biztosan nyitottam a szemeim.
- Ne vigye túlzásba, ha fájnak! - intett óva az orvos. Az első próbálkozásnál alig jutottam valamire, mert, ahogy próbáltam volna nyitni, mint a redőny, úgy visszacsapódott, de nem adtam fel, mert már tényleg látni akartam körülöttem mindent. Végül a második próbálkozásnál sikerült teljesen kinyitom. Egyszerre láttam is és nem is, minden foltokba rajzolódott ki körülöttem. Az emberek arca, akik az ágyamnál voltak teljesen összemosódtak, akár egy festmény. Egyre többet és többet pislogtam, míg végre kezdett minden egyre tisztább lenni. Először csak a kezeimig láttam el, majd végül már a látószögemben mindenki arcát tisztán láttam, de, amint eljutott az agyamig, kik is ők, a szemeim kikerekedtek.
- Apa?! - csuklott meg a hangom. Rögtön mellette a kapitány és a két pulyka tojás állt.
- Hogy érzed magad? Mi történt veled? - kezdett el faggatni.
- Még pihenésre szorul uram, legyen türelemmel! - szólította fel a doktor.
- Hagyja csak, elmesélem a történteket, már jobban érzem magam!
Végül beavattam az eseményekbe, de az arcáról nem tudtam semmit se leolvasni. Összenéztek a mesém befejeztével a kapitánnyal, majd elnézést kérve félre vonultak. Ez egy kicsit zavaró volt, hiszen úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Lehetséges, hogy valamint tudnak, amit mi nem? Próbáltam kihallgatni, miről is beszéltek, de alig-alig volt hallható.
- Neked nem hozza fel a múltat? - szólt halkan apám a kapitányhoz.
- Látom nem csak én gondom így!
- Hahó! Na, mi történt? Nagyon kiütötted magad! - szólt közbe Wonho, bár kevésbé érdekelt, mit akart mondani, mint az, amiről apámék beszéltek. Mi történt a múltban, ami őket erre
emlékezteti?
- WooJin, jelentkezz! Föld hívja idegbeteg WooJin-t! - kezével tölcsért formálva szólítgatott.
- Mondjad már, mi van! - néztem rá dühöngve.
- Ó, jaj, látom erős volt az a nyugtató, teljesen visszatért a "higgadtságod"! - mutatott szarkasztikusan macskakörmöket.
- Miért, mi történt?
- Erős fájdalmaid voltak, ezért kénytelenek voltak nyugtatót adni, ami szépen kiütött téged úgy jó két napra.
- Itt vannak a ruhák, amiket kértél! - nyújtotta a szatyrot felém Wonho.
- Köszönöm, látom nem feledkeztetek meg róla! - tettem magam mellé a csomagot.
- Miket gondolsz, majd pont mi feledkeztünk volna meg a drága munkatársunk kéréséről?!
- Miért viselkedsz ilyen gyanúsan? - néztem rá hunyorítva. Gyanúsnak tartottam, mert biztosan meg volt az oka annak, hogy így válaszolt. Valamiben mesterkednek az egyszer biztos.
- Á, semmi-semmi, pont most jön az ápoló kisasszony, úgyhogy magatokra hagyunk, addig meglátogatjuk Cho Sun-t. - kacsintott rám majd, szépen átsétáltak a szoba túlsó felére, ahol az újonc feküdt.