Moonlight Rose [EXO]

12. rész

A rémülettől egyből felpattantam és őt néztem.
- Apa, te mit keresel itt? - remegett meg a hangom es kicsit jobban, mint kellett volna.
- Bármikor jöhetek, ha úgy tartja kedvem. Nem kell nekem erről neked beszámolnom! - csukta be maga után az ajtót. Nem véletlen volt, hogy idetévedt, ebben biztos vagyok. A kapitány lepcses szája járt el, így akart megleckéztetni, mivel tudja, hogy apa a gyenge pontom. Ha valami olyat teszek, ami nagyon bántja a szemét, akkor egyből köp. Hülye kis spicli! Ha apa nem vonult volna korán vissza, akkor most én állnék a kapitány helyén és minden másképp lenne.
- Kérlek, foglalj helyet! - invitálta a kapitány apámat.
- Nem érek én erre rá, térjünk a lényegre! - a hangszíne teljesen más lett, mint eddig volt. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, nagyon nagy bajban vagyok. Most jött el az a rész, amit a hátam közepére se kívántam. Apám úgy ordította le a fejem, hogy a csontjaim is beleremegtek. Én se tűrtem viszont sokáig, visszafeleseltem neki, ami még jobban rontott az egészen. Apám annyira kiakadt rám, hogy már lendítette is a kezét felém. Akkorát csattant az arcomon, hogy az egész helység beleremegett a vízhangjába. A kapitány lélegzetvisszafojtva állt a helyén, meg se mert mozdulni. Én dermedten, hideg tekintettel apámmal néztem farkasszemet.
- Készülj, mert mész a csapatépítő tréningre! - fújtatva, mérgét csillapítva idézte hozzám a szavait.
- Felejtsd el, nem megyek ilyen szarságra, csak, mert van egy új tag, akivel nem jövünk ki! Megmondtam, hogy egyedül dolgozok és nem szeretem, ha hátráltatnak! Felnőtt nő vagyok, meg tudom oldani egyedül is a problémáimat!
- Tényleg? Akkor mi volt ez a magán akciód?? Ez neked felnőttes? Ez inkább gyerekes viselkedés volt! Erre neveltelek, te hálátlan? Nem érdekel, mit mondasz, de te pár nap múlva elmész erre a csapatépítő tréningre, akár tetszik, akár nem! És most takarodj haza, öltözz át és várj a ház mögött! Ha egy percet is késel, a duplájára számíts annak, amit kapni fogsz majd otthon!
- Nyugodjatok meg mind a ketten! - próbálta a kapitány csitítani a kettőnk közti harcot, de lehetetlen volt. Annyira felhúztam magam az egészen, hogy inkább akartam már otthon lenni, mint itt. Nem is kellett több, hatalmas léptekkel elhagytam a helységet. Már egy percig se bírtam volna ott maradni. Mikor már a szobámban álltam a szekrény előtt és kerestem a tréningruhám, ami kimondottan erre az alkalmakra van, visszaemlékeztem. Az évek során hányszor így büntetett meg, már meg se tudom számolni. Bármi történt, vagy, akár, ha a húgom tett valami rosszat, akkor is én kaptam érte. Autódudálás hallatszott kintről, ami azt jelezte, hogy megérkezett, ezért gyorsan futásnak eredtem, mert a végén még dupláját kapom, ha nem érek oda előbb, mint ő. A ház mögött a terepmintás egyenruhámban, tisztelegve vártam apám érkezését. Nem is kellett sokat várnom, már jött is, kezében a bambusz pálcával.
- Remélem felkészültél, mert addig fogsz itt szenvedni, amíg ki nem mondod, hogy mész a csapépítő tréningre. Most megtanítom neked, mi az az engedelmesség! - suhintott a földre a bottal. - Ja, azt el is felejtettem közölni, hogy ahányszor nem a megadott időben hajtod végre az akadálypályát, 15 ütést kapsz és ez a szám nőni fog, csak figyelmeztetlek!
- Rezzenéstelen arccal meredt rám, én viszont nem szóltam semmit sem, de így is tudta, hogy
ellenszegültem a szavainak. A kezdő ponthoz álltam és vártam az öreg sípszó hangját. Ahogy elhallatszott már neki is iramodtam. Egy egyszerű pályáról volt szó, ami a kertünk mögött lapult. Pont annyira volt elég, hogy a készségeket fejlessze, de büntetőnek is tökéletesen szolgált. A start vonalnál autógumik hevertek a földön, amin keresztül kellett futnom. A következő ponton egy sárdagonyában kellett végig kúsznom, amit felülről egy szögesdrót fedett. Aztán ezt követte a kőfal, amin át kellett mászni, majd az egyensúly fejlesztése következett, amit mindig is utáltam, mert tériszonyom van a mai napig. Minden egyes alkalommal beleremegett a lábam, de mindig véghezvittem.