Moonlight Rose [EXO]

29. rész

Ahogy az ébresztőm megszólalt, azon nyomban kipattantak a szemeim és rögtön a fürdőbe vezetett az utam, hogy egy perccel se késlekedjek az aznapra betervezett feladataim közül, amik elég komoly jelentéssel bírtak a számomra. Miután megmostam az arcom és felöltöztem, a nappaliban összefutottam a még álmos nagyimmal, aki még csak akkor igyekezett kifelé a konyhába, hogy valami reggelit készítsen.
- Hova ilyen sietősen, Sunny?
- Jó reggelt! El kell valamit intéznem, de ne aggódj, mert ma korán hazajövök! Remélem... - vakartam meg a tarkómat, aztán nyomtam egy puszit az arcára, majd felvettem a cipőmet és kiszaladtam az érkező taxihoz, ami egyenesen a temetőbe vitt. A sírok között sétálva rengeteg közös emlék eszembe jutott, amit együtt élhettem át a szüleimmel, de már mind olyan távolinak tűntek, mintha csak álmodtam volna az egészet. A felirat a kövön már halványodni kezdett, de még mindig jól olvasható volt rajta a két név és dátum, amit 10 éves koromban belevéstek.
- Sziasztok! - simítottam végig a síron, majd kicseréltem az elszáradt virágot egy frissre és meglocsoltam azt. - Csak azért jöttem, mert már rég jártam errefelé és gondoltam megosztom veletek a hírt, miszerint ma talán eljutok egy olyan pontra a nyomozásban, ami tisztázhatja a neveteket. Ugye, milyen jó ezt hallani? Nekem hatalmas öröm, hiszen eddig semmire se mentem, most viszont olyan támogatókra találtam, akik mindent megtesznek értetek, meg persze értem is! Bár ne tennék... - csordult ki egy könnycsepp a szememből. - Nem akarom, hogy bántódásuk essen miattam! Egyedül kell szembenéznem a dolgokkal, ami valljuk be, elég nehéz és szinte kivitelezhetetlen! Tudom, hogy ti is támogattok, de lehet, hogy ehhez az egész ügyhöz én kevés vagyok! Nincs semmilyen rangom, nem értem még el semmit se a pályafutásom alatt, de a nagyszüleim igazán büszkék rám! Ne aggódjatok, mert jól vagyok és akkor még jobban leszek, ha végre lezárul ez a dolog! Ahogy ennek vége, ígérem, hogy békében nyugodhattok! Csak még egy kicsit tartsatok ki, jó? - guggoltam le végül a sír elé, mivel már a könnyeimmel küszködtem, amik tovább ostromolták a szemem, de nem hagytam őket kibontakozni. 

Körülbelül egy órát tölthettem el a szüleim sírja mellett, amikor visszaindultam a városba, ahol egyenesen Nam Hyun Woo házához autóztam, ha már Min Ho megtalálta a címét, hátha valamilyen hasznos információval tud szolgálni. Ahogy odaértem, rögtön kopogtatni kezdtem a kapun, de elsőre senki se válaszolt, majd, amikor másodjára dörömböltem már kattant is a zár és egy idős hölgy nyitott ajtót fürdőköpenyben.
- Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! - hajoltam meg. - Yang Cho Sun vagyok és Nam Hyun Woo-t keresem! Jó helyen járok?
- Milyen ügyben keresi? - titkolózott a nő, ami elég furcsának tűnt, de nyilván egy vad idegen előtt nem fog egyből fejet hajtani.
- Nyomozó vagyok a Seoul Metropolitan Agency-nél és igazság szerint egy magánügyben keresném!
- Láthatnám a jelvényét?
- Hogyne! - kaptam elő a kabátom alól, majd előre nyújtottam, hogy alaposan szemügyre tudja venni, aztán, ahogy megbizonyosodott arról, hogy igazat mondok, kintebb nyitotta a kaput és beengedett rajta. - Köszönöm! - hajoltam meg ismét, aztán beléptem a bejárón és a ház felé sétáltam.
- A férjem éppen reggelizik!
- Sajnálom, hogy ilyen korán zavarom önöket!
- Semmi baj! Jöjjön, a konyhában megtalálja! - tárt ki előttem egy újabb ajtót, majd egyenesen a helységhez vezetett. - Drágám! Téged keresnek! - fogta meg kedvesen a vállamat, majd magunkra hagyott.
- Jó napot! A nevem Yang Cho Sun és nyomozó vagyok a Seoul Metropolitan...
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? - szakított félbe, ami nagyon meglepett, de mivel rögtön a lényegre tért, így én sem teketóriáztam.
- A szüleim ügyében nyomozok, akik 13 éve haltak meg egy autóbalesetben!
- És ez hogyan kapcsolódik hozzám? - intett, hogy foglaljak helyet, ezért kihúztam egy széket és leültem vele szembe.
- Az esetet ön tárgyalta és csak remélni tudom, hogy emlékszik valamire az ügy kapcsán!
- Gondolja, hogy minden ügyemre tisztán emlékszem?
- Mondd magának valamit a Yang családnév? Vagy a vízbe borult és elsüllyedt autó, amit közlekedési balesetnek könyveltek el? Hogy csak egy kislány élte túl a tragédiát, akinek részleges amnéziája volt?
- Köszönöm, hogy emlékeztetett rá, de sajnos nem tudok új információval szolgálni! Ha csak ezért jött el idáig, akkor...
- Kérem, Uram! Hiszen maga is tudja, hogy nem puszta véletlen volt! Miért titkosították volna az ügyet, ha tényleg csak egy szerencsétlen baleset történt? - köszörültem meg a torkomat, mert már belülről fojtogatott a tudásvágy.
- Miért engem kérdez erről? - törölte meg a kezét, miközben teljesen hidegen hagyta, amit mondtam.
- Mert... maga mindent látott! Magának tudnia kell mindenről!
- Azt hiszem, rossz helyen szimatol!
- Esetleg annyit nem tudna elárulni, hogy ki titkosította?
- Tudja, hogy miért titkosak ezek az ügyek? Hogy, amit el kell rejteniük, azok rejtve is
maradjanak mások előtt!
- Egyértelmű, de ez borzasztóan fontos nekem!
- Vannak ennél fontosabb dolgok is az életben! Lépjen tovább, azzal már semmire se menne, ha
tudná az igazat!
- És vissza se hozhatnám őket, tudom! De akkor sem hagyom, hogy így végződjön a történetük!
- Esetleg van valamilyen információja egy bizonyos Nam Chan Bin-ről? Talán neki is köze lehetett a halálukhoz!
- Honnan szedte ezt a nevet? - rántotta fel a szemöldökét hirtelen.
- Tehát igaz? Köze volt hozzá?
- Talán máshol kellene keresgélnie!
- Ezt meg, hogy érti?
- Nem tudom! Olyan sokan dolgoztak még abban az időben a Kapitányságon! Lehet, hogy valaki olyat kellene erről megkérdeznie, akinek még mindig nagy a befolyása. - nézett rendületlenül az üres tányérjára, nekem pedig rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy kire gondolhatott, hiszen, aki most is nagy befolyással bír, az a Kapitány. Viszont, ha a másik oldalt nézem, akkoriban nem ő volt a porondon, hanem Woo Jin apja, akiről elég sok mindent el tudok képzelni, nem úgy, mint Kim Min Seol-ról.
- Azt hiszem értettem a célzást! - kezdtem belemenni egy játékba, amiről még magam sem tudtam, hogy csak én játszom, vagy a férfi is a részvevője-e, de hagytam kibontakozni a dolgot, hátha elköp egy olyan morzsát, amin majd tovább indulhatok.
- Nem céloztam semmire, csupán megjegyeztem! - szürcsölt bele a teájába.
- Mindenesetre köszönöm, most rögtön el is indulok hozzá és beszélek vele! - adtam az ártatlant, mint, aki egy konkrét személyre gondol, majd vártam a válaszát.
- Elég jól tájékozott a címek terén, de, kérem, adja át az üdvözletem, ha arra jár! - mosolygott, mire én felálltam és meghajoltam, majd kisétáltam a ház elé.
- Megvagy! - dörmögtem az orrom alatt, hiszen volt annyira figyelmetlen a férfi, hogy elszólja magát, hiszen, ha a Kapitány jutott volna az eszébe, akkor nem hozta volna szóba a lakcímeket, mivel Min Seol-lal bármikor tudok beszélni az őrsön. Amint megérkezett a taxi, rögtön a lány családjának a házához vettem az irányt, amikor megcsörrent a telefonom. - Kimchi? Jaj, de rosszkor! - jegyeztem meg, majd balra húztam a virtuális gombot és a fülemhez emeltem a készüléket. A lány eleinte össze-vissza beszélt, nem is értettem a hívásának okát, mire végre kibökte a lényeget, hogy egy bombával néz farkasszemet egy bankban. A hír hallatán nagyon ideges lettem és nem tudtam megfelelő választ adni a kérdésére, miszerint melyik vezetéket vágja el, aztán már teljesen össze is zavarodtam, míg végül megszakadt a hívás, én pedig újfent a sírás határán álltam. - Woo Jin? Hallasz engem? WOO JIN? - üvöltöttem bele a telefonba, de, ahogy fordultam volna, hogy visszaszálljak a taxiba és a helyszínre rohanjak, szembe találtam magam a lány édesanyjával.
- Cho Sun?
- Jó napot! - hajoltam meg rögtön, majd nyomást gyakoroltam magamra, hogy lenyugodjak, még mielőtt a nő észreveszi rajtam az aggodalmat.
- Mi járatban? Woo Jin-t keresi?
- Nem... én... igazából a férjéhez jöttem!
- Seong Kyun-hoz?
- Igen, tudja, szeretnék kérdezni tőle valamit!
- Persze, kerülj csak beljebb! Jaj, nem baj, hogy letegeztelek? - kapott hirtelen a szájához.
- Nem, dehogy! - mosolyogtam rá, majd beléptünk a házba és egyenesen a férfi irodájához robogtunk.
- Menj csak! - mutogatott az ajtóra, de mivel látta rajtam, hogy tehetetlen vagyok, ezért bekopogott és faképnél hagyott.
- Tessék! - szólt ki egy mély hang, mire nyeltem egy nagyot és kinyitottam az ajtót. Ahogy Seong Kyun-nak is előadtam a történetemet, elég meglepő reakciót kaptam, bár direkt nem adtam a tudtára, hogy előzőleg Nam Hyun Woo-val beszéltem. A férfi rezzenéstelen arccal figyelt minden szóra, ami elhagyta a számat, de, amikor a szüleimre terelődött a hangsúly, megrántotta a szemöldökét és annak ellenére, hogy milyen természete volt, elég könnyedén kezelte a dolgokat. - Nem tudok mit elmondani az esetről! - magyarázta, miközben az óráját figyelte, engem pedig még mindig az érdekelt jobban, hogy mi lehet Woo Jin-nel.
- Esetleg vissza tudna emlékezni arra az időre?
- Ha akarja, elmesélhetem, hogy mi történt akkortájt, már amennyire emlékszem!
- Azt nagyon megköszönném! Minden információ fontos lehet!
- Rendben... Miután elfogtunk egy csapat huligánt, akik terrortámadással fenyegetőztek, alig futott be ügy a Kapitányságra. Az után történt a szülei balesete, ami eléggé vitatott téma volt, hiszen sokan gyilkosságnak kiáltották ki, de a vizsgálatok nem hoztak eredményt és a tárgyalás során sem derült fény az igazságra.
- Akkoriban ön volt már a Kapitány, nem igaz?
- De igen!
- Viszont... megkérdezhetem, hogy miért mondott le olyan hamar?
- Ezt még senki se merte nyíltan megkérdezni tőlem!
- Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni! - hajoltam meg rögtön, mire a férfi felállt és kulcsra zárta az ajtót.
- Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen róla!
- Miről?
- Megígéri, hogy, amit most mondok, az kettőnk között marad?
- Természetesen! - tettem a szívemre a kezem, majd kíváncsian hallgattam a férfi történetét, amiről már most sem tudtam eldönteni, hogy valós-e, hiszen olyan hamar megnyílt nekem és olyan emlékekről mesélt, amit én személy szerint nem osztanák meg bárkivel, főleg nem egy idegennel, akivel szinte csak most találkoztam először.
- Egy olyan dolog történt velem, amiről még a családom se tud! Daganatot diagnosztizáltak nálam, ami miatt kórházi kezelésre szorultam, ezért nem tudtam rendesen ellátni a feladatomat! A feleségem úgy tudta, hogy szívproblémáim vannak, a gyerekeknek pedig csak annyit mondtunk minden alkalommal, hogy el kell utaznunk! Szerencsére az operációm jól sikerült, és immáron 9 éve tünetmentes vagyok, tehát gyakorlatilag meggyógyultam, de még mindig nem árultam el az igazat! Nem akartam aggodalmat kelteni, aminek már jó párszor részese lehetett a család!
- Sajnálom, Uram! Ez tényleg... borzasztó lehetett! - éreztem át a mondanivalója súlyát, ami teljesen összezavart. - Mesélne még nekem a szüleim balesetéről?
- Mennyire emlékszik? - kérdezte óvatosan.
- Hogy egy autó hajtott mellénk, aki lesodort minket az útról!
- Akkoriban még nem voltak térfigyelő kamerák azon a környéken, ahol a baleset történt, ezért sokra nem mentünk a nyomozás során!
- Szemtanúk se voltak?
- Senki sem jelentkezett, csak az az idős hölgy, aki magára talált!
- Értem! És tud valamit esetleg Nam Chan Bin-ről?
- Hogy... kiről? - akadt meg a kezében a toll, amit ki-be kapcsolgatott idő közben.
- Nam Chan Bin! Talán neki köze lehetett a halálukhoz.
- Most, hogy eszembe juttatta... Tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név!
- Komolyan? - csillantak fel a szemeim a hír hallatán.
- Sokáig őt gyanúsítottuk, miután önként feladta magát a rendőrségen, de végül nem tudtuk rábizonyítani a gyilkosságot és szabadon engedtük!
- De miért hazudott? Mit akarhatott ezzel elérni?
- Ez sose derült ki, mivel az eset utáni napon öngyilkos lett!
- Micsoda? - csodálkoztam rá a dologra, holott felötlöttek bennem Min Ho szavai, amit ez előtt néhány nappal beszéltünk:
"- Nos, igazából, ahogy néztem, az ügyet azért zárták le, mert az a személy, aki feljelentést tett időközben meghalt, így nem volt semmi bizonyíték az ügyvédek és az ügyészek markában és az eset végül nem jutott el a tárgyalásig.
- Szerinted kapcsolódhat a kettő egymáshoz?
- Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés lenne, mivel a két ügy majdnem egy időben zajlott.
- Melyik volt előbb?
- Az, amelyikről semmit se tudunk!"
- Sajnálom, hogy nem tudok több információval szolgálni! - sóhajtott egy nagyot, én pedig
kételkedve néztem vele farkasszemet.
- Azt esetleg meg tudná mondani, hogy miért lett titkosítva az ügy? - folytattam a férfi vallatását.
- Titkosítva van? - kerekedtek el a szemei, amiből úgy tűnt, hogy tényleg nem tud sokat az esetről, de biztos voltam benne, hogy hazudik.
- Igen, de semmit se tudok róla! - hajtottam le a fejem alattomosan.
- Nem tudom, hogy miért tették azzá, mert akkor már visszavonulni készültem! Sajnálatos
módon már nem sokat foglalkoztam a Kapitányi teendőimmel és magával az ügyekkel se, de nem ismertem olyan embert, akinek bántotta volna a szemét ez az eset!
- Én úgy vélem, hogy nem puszta baleset volt a haláluk!
- Természetes, hogy mivel mi nem tudtunk semmit bizonyítani, így csak a saját emlékeire tud hagyatkozni, de be kell látnia, hogy akkoriban elég sok olyan dolog történt magával, amik megkérdőjelezik a szava hitelességét! Amnéziája volt, ha jól emlékszem, nem igaz?
- De igen! - adtam be végül a derekam, mert semmi értelmét nem láttam a további kérdéseknek, amik semerre se vitték a beszélgetésünket és már vártam a híreket Woo Jin-ről, akivel csak úgy félbeszakadt a hívás. Miután megköszöntem a segítségét és meghajoltam, rögtön a bankhoz kocsikáztam, de addigra már hűlt helyét találtam a rablásnak.
- Elnézést, ide nem jöhet be! - szólt rám egy rendőr, amikor felemeltem a fák köré tekert szalagot és átbújtam alatta.
- Yang Cho Sun! - mutattam fel a jelvényemet, mire meghajolt előttem a fiú és utat engedett nekem.
- Mi történt?
- Bankrablás! - kereste a szavakat.
- Úgy értem, utána mi történt? Tudom, hogy volt egy bomba is, de mi lett vele? Felrobbant? - förmedtem rá egy másodperc alatt.
- I-igen, felrobbant, de szerencsére senki sem sérült meg!
- Az meg, hogy lehet?
- A nyomozó az utolsó pillanatban dobta be a páncélterembe, majd rácsukta az ajtót, de csak egy házi készítésű füstbomba volt, amit dinamitnak álcáztak!
- Köszönöm! - nyugodtam le a hírek hallatán, majd elővettem a telefonomat és ütögetni kezdtem a kijelzőt. - Miért nem veszi fel senki? - tárcsáztam Woo Jin, a Kapitány és Won Ho számát is, de egyiküket se sikerült elérnem, ezért újra autóba ültem és elhajtottam az őrsre, de már az épület előtt egy olyan emberbe futottam bele, aki csak hátráltatta a tovább jutásomat a cél felé.
- Neked mikor kezdődik a munkaidőd? - pillantott az órájára Aaron.
- Nem teljesen mindegy? Valamit el kellett intéznem! - léptem volna arrébb, de elállta az utamat
és tovább zaklatott.
- Tehát írjam bele az aktádba, hogy azért nem jöttél dolgozni, mert valami dolgod volt?
- Azt írsz bele, amit akarsz, de, ha most megbocsátasz! - tettem ki a lábam jobbra, mire elkapta a kezem és visszarántott.
- Ugye nem akarod, hogy lefokozzanak, vagy kirúgjanak? - jelent meg egy gúnyos mosoly az
arcán.
- Te most fenyegetni próbálsz?
- Annak tűnik?
- Na, ide figyelj! Nincs most jó kedvem és nem is akarom feleslegesen jártatni a számat, ezért
csak egyszer mondom el: hogyha jót akarsz magadnak, akkor leszállsz rólam, különben...
- Különben? - szakított félbe, majd közel hajolt és a fülembe suttogott. - Talán feltartalak a nyomozásban? - jutatta eszembe ezzel a kórházban történteket.
- Honnan tudod, hogy nyomozok?
- Hiszem nyomozó vagy, nem? - jelent meg az arcán egy rejtelmes mosoly, amiből nem tudtam semmi se leszűrni.
- Szerintem fejezzük ezt be és hagyj végre elmenni!
- Parancsolj! - engedte el a kezem, én pedig azonnal az épületbe siettem. Mit képzel ez magáról?
Honnan veszi a bátorságot, hogy ilyenekkel fenyegetőzzön?
- Hello! Woo Jin már visszaért? - csaptam rögtön a portás asztalára.
- Szia! A Kapitány irodájában megtalálod!
- Köszönöm! - rohantam el a fickó mellett, majd egyenesen Min Seol ajtajához meneteltem és bekopogtam rajta.
- Igen? - szólt ki a férfi, de abban a pillanatban már nyílt is az ajtó és Woo Jin-nel találtam szembe magam.
- Újonc! - nyitotta szóra a száját, de nem hagytam elég teret a mondandójának, ugyanis rögtön a nyakába ugrottam és szorosan megöleltem. - Mi bajod van?
- Tudod mennyire aggódtam miattad?
- Nyugodj meg Újoncka, semmi bajom!
- Persze, de meg is halhattál volna!
- Te mondtad, hogy a pirosat vágjam el! - csapott hátba, majd kisétált a helységből. - Nem jössz?
- De rögtön, csak még beszélnem kell a Kapitánnyal!
- Az irodámban leszek!
- Jelentést írsz? - húztam mosolyra a számat.
- Kár, hogy nem voltál ott, különben ezt most nem nekem kellene... - intett a kezével, majd eltűnt a folyosó sarkán.
- Jöjjön be Cho Sun! - szólt ki végül a Kapitány, ami elég váratlanul ért, miután Woo Jin kizökkentett a gondolataimból.
- Jó napot!
- Üljön le! - mutatott rá a székre, ami az íróasztallal szemben helyezkedett el, én pedig szó nélkül helyet foglaltam és rögtön a lényegre tértem.
- Szeretnék magával beszélni valami nagyon fontosról, ha van egy kis ideje!
- Persze, ez csak természetes! Miben tudok segíteni?
- A szüleimről lenne szó!
- Már vártam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor erről fog engem kérdezni! - mosolyogta el magát a férfi.
- Komolyan?
- Olvastam a pszichológiai jelentését!
- Akkor gondolom azt is tudja, hogy még mindig nyomozok az ügyben!
- Igen, viszont sajnos én sem tudok sokat hozzáadni a történethez!
- Tisztában vagyok vele, hiszen az akták titkosítva vannak! Viszont, ha szépen megkérem, akkor vissza tudna nekem emlékezni azokra az időkre? - kezdtem lassan puhatolózni, mert kíváncsivá tett az ő meséje is, amiből könnyen le tudtam szűrni, hogy hiteles-e, vagy sem, Seong Kyun beszámolója után.
- Mit szeretne tudni?
- Nos, az már világos, ami a tárgyaláson volt és az is, hogy senkire se lehetett rábizonyítani a gyilkosságot!
- Mivel nem is volt senki, akit előállíthattunk volna gyilkossági kísérlet vádjával! - magyarázta azonnal, ami már akkor nekem kedvezett, pedig még csak most kezdtük a beszélgetést.
- Valóban? Viszont akkor vizsgálták Nam Chan Bin ügyét is, ha jól tudom! - tértem rá a lényegre, hiszen már nem is az érdekelt, amit a Kapitány mesélt a szüleim haláláról, hanem az igazság, amit Woo Jin apja keményen elferdített és meghazudtolt.
- Honnan tud Nam Chan Bin-ről?
- Úgy hallottam, hogy miatta történt a baleset, de ezek szerint az illető tévedett!
- Sajnálom, de nem beszélhetek róla! - zárkózott el a történet elől a Kapitány, engem pedig egyre jobban érdekelni kezdett a dolog. Miért nem derülhet ki az igazság a férfiról? Miért kell titokban tartani a halálának körülményeit, ha tudjuk, hogy öngyilkosságot követett el? Ha nem a szüleimhez van köze, akkor kihez? Kim Min Seol-hoz? Vagy Gu Seong Kyun-hoz?
- Rendben, megértem! Tudom, hogy szintén egy titkosított aktáról kérdezek!
- Cho Sun! Miért nem nyugszik bele a történtekbe és folytatja tovább az életét?
- Mert tudom, hogy mi történt és igazságot akarok!
- Elkésett vele már 13 évet!
- Nem! Sohase késő! És tudom, hogy majd egy nap mindenre fény derül, csak idő kérdése az egész!
- Cho Sun! Cho Sun! Tudja, Nam Chan Bin elég labilis személyiség volt! Ennyit talán még elárulhatok magának! - öntött a poharába a frissen lefőzött kávéból, majd engem is megkínált belőle.
- Köszönöm, nem kérek! Sajnálom, hogy feltartottam! - álltam fel a helyemről, majd meghajoltam és kisétáltam az irodából. Lassú léptekkel haladtam Woo Jin szobája felé, mert még mindig azon túráztattam az agyam, amit a lány apja mondott. Vajon melyik lehetett belőle igaz? Mivel a Kapitány nem támasztotta alá, hogy Nam Chan Bin még a szüleim balesete előtt elhunyt volna, ezért csak Min Ho szavaira tudtam hagyatkozni, amire valós információként tekintettem, hiszen ArtMaster is az után nyomozott és, ha már eleve az egész egy nagy koholmány lett volna, akkor nem történt volna meg vele sem ez a tragédia.
- Hol voltál ma Újoncka? - nézett rám Woo Jin, amikor beálltam az ajtajába, de csak magam elé bámultam.
- Hogy mi?
- Azt kérdeztem, hogy hol jártál ma?
- El kellett intéznem valamit!
- Azt gyanítottam, de, ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell! - pakolta össze a holmiját, majd elsétált mellettem.
- Most hova mész?
- Haza! Elég volt nekem ebből a mai napból!
- Jövök én is! - szaladtam utána, majd egész úton a bankrablásról beszéltünk, aminek a lány részese lehetett. Ahogy hazaértünk, egyből a szobánkba siettünk, majd lepakoltunk, de a nagymamám ebédje mellett nem mehettünk el csak úgy, szó nélkül.
- Nagyon finom! - lakmározott jó kedvűen a kollégám, nekem pedig alig csúsztak le a falatok a
számon.
- Miért nem eszel? - lökött oldalba Woo Jin, mire a nagyim aggódni kezdett.
- Mi a baj? Történt valami?
- Nyugodjatok meg, semmi bajom!
- Nem vagy éhes?
- Nem igazán, de majd később bepótolom! - álltam fel a helyemről, majd visszamentem a szobámba és felhívtam Min Ho-t.
- Üdvözletem, Kisasszony! - szólt bele a telefonba a srác.
- Szia! Hogy érzed magad?
- Köszönöm, most már sokkal jobban!
- Ne már, most komolyan! - nevettem el magam.
- Úgy nézek ki, mint, aki hazudik?
- Nem tudom, mert nem látlak! - sóhajtottam egy nagyot. - Megkaptad az üzeneteimet az este?
- Igen és ma meg is látogattam a fiút, de nem változott az állapota! Az viszont jó ötlet volt, hogy visszanéztétek az ott dolgozó emberek listáját!
- Igen, de... kezd egyre bonyolultabb lenni a dolog!
- Történt valami? Olyan más most a hangod!
- Elég fura napom volt!
- Bővebben? Én ráérek! - nevetett bele a készülékbe.
- Felkerestem a bírót, aki a szüleim esetét tárgyalta!
- És? Mit mondott?
- Alig tudtam belőle valamit kihúzni, viszont véletlenül Woo Jin apjára terelte a hangsúlyt, ami felkeltette az érdeklődésemet, ezért hozzá is ellátogattam!
- Ő elég kemény dió!
- Ugye? Elsőre én is azt gondoltam, hogy majd szó nélkül kivág az ablakon, ha odaállítok, de a legnagyobb meglepetésemre még olyan dologba is beavatott, amihez kizárólag a családjának lenne köze, de még nem tudta nekik elmondani!
- És veled meg megbeszélte?
- Hát nem szokatlan?
- De, ez felettébb! És mondott valamit a balesettel kapcsolatban?
- Nam Chan Bin-t állította be elkövetőnek, holott ő már a baleset előtt megahalt!
- Szóval titkol valamit!
- Igen, de nem tudom, hogy mi lehet az! Miért nem tudja szimplán elmesélni az igazat?
- Lehet, hogy sáros valamiben?
- Nem tudom, de így nem áll össze a kép! Valaminek történnie kellett ahhoz, hogy ő most ilyeneket állítson!
- Woo Jin-nal nem beszéltél?
- Nem és szerintem nem is fogok! Hogy jönne az ki, ha elkezdeném az apját mindenfélével vádolni?
- Igazad van! De akkor most hova tovább?
- Igazából megkerestem ma a Kapitányt is!
- Hú, ez nagy bátorságra vall!
- Gu Seong Kyun ennél nagyobb falat volt, hidd el! - nevettem el magam egy kicsit.
- Mondott valamit?
- Tudod mi az egészben a legviccesebb? Hogy már tudta, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor én felkeresem őt! Fel tudod te ezt fogni?
- Miből gondolta?
- Olvasta a jelentésemet és már mindenre jó alaposan felkészült!
- Akkor nem is mondott semmit, igaz?
- Mindketten tudjuk, hogy az akták titkosítva vannak, úgyhogy ő is ehhez mérten válaszolt a kérdéseimre!
- Rákérdeztél Nam Chan Bin-re is?
- Persze! Viszont róla egy szót se szólt! Bele se kezdett az ő esetébe, nem úgy, mint Woo Jin apja, aztán meg közölte, hogy elég labilis személyiség volt, mintha ez számított volna valamit!
- Cho Sun!
- Hm?
- Már, hogy ne számítana!
- Mire gondolsz?
- Hiszen a Kapitány a szemed elé tette a választ!
- Nem értelek!
- Ha labilis személyiség volt, akkor az azt jelenti, hogy kezelték!
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - csaptam homlokon magam. - A kórházba meg kell lennie a legutolsó feljegyzésnek, amikor ott járt!
- Még csak négy óra van, szerintem ne késlekedj sokat! - magyarázta a srác, majd gyorsan elköszöntünk egymástól és már siettem is a bejárathoz a cipőmért.
- Mész valahova Újonc?
- Igen, de nem sokára visszajövök!
- Na, nem! Ha tetszik, ha nem, most veled tartok!
- Nem szükséges!
- Elárulnád, mi bajod van?
- Jó, inkább gyere, majd út közben elmondom! - húztam ki az ajtón, aztán gyorsan kocsiba ültünk, majd a kórházhoz tereltem a lányt. Út közben elmeséltem neki, amit a Kapitánnyal beszéltem, de az apját még véletlenül se említettem, majd, miután megérkeztünk, rögtön az információhoz siettünk.
- Üdv, Gu Woo Jin!
- Jó napot! Yang Cho Sun vagyok! - mutattuk fel a jelvényeinket, mintha hivatalos személyként jelentünk volna meg.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Megnézné nekünk, hogy egy bizonyos Nam Chan Bin járt-e Önöknél az elmúlt 15 év során?
- Most viccel? Több, mint 20 ilyen nevű embert tartunk nyilván a rendszerünkben! Le tudná szűkíteni például egy születési időre, vagy bármi másra?
- Esetleg azt meg tudja nézni, hogy ezek közül kik haltak már meg?
- Egy pillanat! Két ilyen embert találtam!
- Rendben, ne húzzuk egymás idejét! Nézze meg melyikük járt itt a legrégebben és, hogy hol, aztán már le is van tudva az egész! - vágott közbe Woo Jin, mire a nő gépelni kezdett és megadta a kérésére a választ.
- Köszönjük, máris felmegyünk az osztályra! - fordultunk sarkon, amikor a pult mögött álló utánunk szólt.
- Viszont a 10 évnél öregebb betegforgalmakat kizárólag papír formájában tároljunk!
- És hol vannak azok az iratok?
- Azok a leletek bizalmas adatok, amihez engedélyt kell kérniük, ha látni szeretnék! - okoskodott a nő, de minket nem nagyon érdekelt a mondandója, ugyanis hangos beszélgetés közepette magára hagytuk.
- Szerinted merre keressük? - álltam ki a lépcsőházba, amikor már nem látott minket az
előtérből.
- Tuti, hogy a pincében tárolják ezeket az adatokat! Egyébként, miért vagy benne olyan biztos, hogy nem egy másik kórházban kezelték ezt az embert?
- Mert, akkor a Kapitány mást mondott volna! - mosolyodtam el, aztán azon kezdtem el
gondolkozni, hogy hogyan fogunk tudni bejutni a raktárba.
- Itt vagyok! - szólalt meg hirtelen egy hang a hátunk mögül, mire egyből megpördültem és Won Ho-val találtam szembe magam.
- Végre ideértél! - csapta hátba Woo Jin, én pedig semmit se értettem az egészből.
- Te hívtad őt ide?
- Itt volt Min Ho-nál és, amíg te szépen elcseverésztél az információs hölggyel, addig én írtam neki egy üzenetet, hogy fáradjon le hozzánk.
- Szuper! És most?
- Mit kellene csinálnom? - állt a fiú megszeppenve mellettünk.
- Be akarunk törni a raktárba, ahol a betegek régi leleteit tárolják! - mondta Woo Jin közönyösen.
- Nem, nem betörni akarunk, csak szeretnénk belenézni egy-két leletbe!
- Attól még ugyanúgy feltörjük az ajtót, nem?
- Jó, ezen ne most vitatkozzunk, inkább találjuk ki, hogy hol lehet az az ajtó és, hogy, hogy
megyünk be rajta!
- Felhívom Min Ho-t, hogy beszéljen a nővérekkel!
- Hogy?
- Például, hogy láthatná-e a régi leleteit! Akkor biztosan elmondják, hogy hol tárolják őket!
- Egy próbát megér! - rántottam vállat, majd kivártuk a srác válaszát, amiből ki is derült, hogy valóban a pincében őrzik az iratokat, de a kulcs csak az információnál lévő szekrényből érhető el.
- Most szívatott minket az a veréb? - kapta fel Woo Jin a vizet, amit egyébként teljesen meg is értettem, de ki kellett találnunk egy tervet, hogy hogyan férkőzhetnénk a szekrény közelébe. Ahogy mindhárman gondolkodóba estünk, Won Ho-nak támadt egy újabb ötlete, mi pedig követtük őt és bele is vágtunk a színjátékba. Miután a srác épp az információnál esett össze és rögtön segítségért kiáltott, odahívta magához a pult mögött álló nőt, ezért nekem lehetőségem adódott arra, hogy végigpásztázzam a szekrény tartalmát. Egy perc kellett, mire megakadt a szemem az Irattár feliraton, ezért gyorsan leakasztottam a kulcsot és elsiettem vele a pincébe, hátrahagyva a fiút, akik vér profin játszotta a szerepét az előtérben.
- Jöhetnek a biztonságiak! - küldtem el egy üzenetet Woo Jin-nak, akinek az volt a dolga, hogy egyenesen a video szoba felé robogjon és nagy felhajtást csinálva magára vonja az őrök figyelmét. Ahogy visszakaptam egy kacsintós jelet a lánytól, rögtön az ajtóhoz vonultam és kinyitottam azt. Az iratok ránézésre évszám szerint voltak elrendezve, ezért rögtön kikerestem a megfelelő évet és az N betűhöz siklottam.
- Kérlek, hadd találjak valamit! - lapoztam át a neveket, amikor megállt az ujjam a férfi nevénél. Félve vettem ki az aktáját a dobozból, hiszen arra gondoltam, hogy talán felesleges volt ez az egész hajcihő, amit ezért az egy nyamvadt papírért csináltunk, hiszen lehet, hogy teljesen másra gondolt a Kapitány és nem is jó irányba terelődött a nyomozásom, de ki tudja!? - Lássuk! - nyeltem egy nagyot végül, majd fellapoztam a dossziét és az utolsó dátumhoz igyekeztem. - 2004. március 17. - olvastam bele hangosan Nam Chan Bin saját beszámolójába. "- Rettegem attól, hogy bezárat valahova, mert már mindenki bolondnak hisz a környezetemben, pedig szó sincs erről! Hiába mondtam, hogy elrabolták azt a kislányt, senki se hitt nekem, ezért tettem bejelentést! Nem gondoltam volna, hogy ezek után még én leszek a szar ember! Érti? Pedig csak jót akartam! Láttam, ahogy elviszik, de nem tudtam őket megállítani! Én lettem a bűnbak, akit folyamatosan fenyegetett és zaklatott, pedig az ő lányáról volt szó! Hogy hagyhatta egyáltalán, hogy ilyesmi megtörténjen? Borzasztóan félek! Nem tudom, mi fog történni ezek után, de már bele se merek gondolni! Nem akarok tudni róla, sőt már semmiről se szeretnék tudni! Elég volt! Nem bírom tovább doki... meg akarok halni!"