Moonlight Rose [EXO]

35. rész

Ahogy befejeztem a munkát az új helyen, teljesen üresnek éreztem magam. Hiányzott a nyomozás a rózsás után, hiányoztak a munkatársak, a környezet és még Woo Jin is hiányzott, amit először furcsálltam, de hamar hozzászoktam az érzéshez. Nem tudom, mi történhetett a lánnyal, miután szétváltunk, de semmi jót nem sejtek azok után, ahogy a Kapitány reagált a kijelentéseire. Mi ütött Min Seol-ba? Tényleg sose hallottam még így beszélni őt, bár az is igaz, hogy Woo Jin sem viselkedett túl tisztelettudóan a férfival, de ennek ellenére mégis neki adok igazat.
- Cho Sun... nyomozó! Bocsánat, mindig elfelejtem, honnan is jött! - magyarázta egy zöldfülű fiú, amikor belépett a hatalmas irodába, ahol nyolcan dolgoztunk egyszerre.
- Nyugodtan szólíts csak Cho Sun-nak!
- Rendben! - mosolyogta el magát.
- És miben segíthetek? Akartál valamit, ha jól sejtem!
- Igen, persze! - kapott oda a fejéhez, majd átnyújtott nekem egy borítékot.
- Mi ez?
- A heti beosztásod?
- A mim? - kerekedtek ki a szemeim.
- Heti beosztás! - ismételte el lassan, hogy számomra is világos legyen.
- Tudom, mit jelent a heti beosztás, csak azt nem tudom, hogy mire osztanak be! - emeltem meg a hangom.
- Jól van, nem kell rögtön nekem esni! Egyébként meg semmi közöm hozzá, nem tudom, mire osztottak be! - sértődött meg egy pillanat alatt, majd letette az asztalra a borítékot és magamra hagyott.
- Szuper! Első nap, első ember, akit megbántok! Ha így haladok, nem marad munkatársam! - csaptam össze a papírokat az asztalon, majd felbontottam a borítékot és olvasni kezdtem a tartalmát. - Forgalom irányító? - ordítottam fel, amikor a szemem megakadt a sorok között. - Na, nem! Ez biztos valami félreértés! - tárcsáztam az Osztályvezető számát, aki már nem volt bent az irodájában. - Persze, nyilván csak én dolgozok egyedül ezen a tetves helyen! - vágtam le a kagylót, majd felkaptam a kabátomat és elindultam a bejárat felé. Annyira feldúlt voltam, hogy észre se vettem, hogy a parkolóba sétáltam végül, így, amikor ez tudatosult bennem, rögtön sarkon fordultam, ám hirtelen szembe találtam magam azzal az emberrel, akivel most a legkevésbé se szerettem volna találkozni. - Na, már csak ő hiányzott! - forgattam a szemeimet, aztán újra a parkoló felé irányultam és inkább a megálló felé siettem, hátha gyorsan fel tudok szállni egy buszra, de pechemre pont az orrom előtt ment el a jármű, így szembe kellett néznem a keserű valósággal. - Kérlek, ne most ess nekem! - néztem Aaron-ra, aki lassú léptekkel közeledett felém, mintha tudta volna, hogy le fogom késni a buszt, ezért meg se erőltette magát, hogy utolérjen.
- Eszemben sem volt! - mosolyogta el magát.
- Akkor?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy-hogy vagy!?
- Ezért követtél most?
- Ennyire átlátszó? 
- Nem tudsz jól hazudni!
- Vagy csak nem akarok neked hazudni! - hajolt közelebb, hogy ezt közölje, amitől rögtön libabőrös lettem.
- Erről inkább ne beszéljünk, jó? Egyszerűen csak... nézz át rajtam, mintha itt sem lennék! - adtam a tudtára, hogy nem akarok vele kapcsolatot teremteni, amire csak egy mosolyt kaptam válaszul, azt meg már inkább nem is firtattam, hogy mi történt az arcával, mert a végén még elbízza magát és azt gondolja, hogy érdekel a hogyléte. Ahogy a következő busz beállt a megállóba, rögtön fel is szálltam rá, majd leültem a legelső üres helyre, amit találtam. - Muszáj ezt csinálnod? - pillantottam a mellettem ülőre.
- Miről beszélsz?
- Fogalmad sincs róla, igaz?
- Ahogy mondod!
- Ne kö-vess! - fejeztem ki magam artikulálva és jó lassan, hogy ő is megértse, de úgy tűnt, nem nagyon érdekli a dolog.
- Tudod, hogy nem én voltam, ugye?
- Mondtam már, hogy nem akarok erről beszélni! Sőt! Semmiről se akarok veled beszélni! - csattantam fel rögtön, majd, amilyen sebesen tudtam, kipattantam az ülésből és megnyomtam a leszállást jelző gombot, mire a busz hirtelen befékezett, én pedig akaratlanul is Aaron ölében landoltam. Olyan közel került az arcom az övétől, hogy a bőrömön éreztem minden légvételét, amitől zavarba jöttem, de, mire leakaszkodtam volna róla, a sofőr tetézni kezdte a jelenetet.
- Most akkor leszáll, vagy sem?
- Le! Persze, hogy le! - löktem el magamtól a srácot, aki jót derült a történteken, majd, amilyen gyorsan csak tudtam letrappoltam a lépcsőfokokon, mialatt magamon éreztem a buszon utazók tekintetét.
- Tudod egyáltalán, hogy hol vagyunk? - szólt utánam újra Aaron.
- Ezt nem hiszem el! Mit nem értesz az alatt, hogy ne kövess?
- Tudom, hogy hinni akarsz nekem, de még nem ismersz eléggé ahhoz, hogy ezt a kérdést magadban el tudd dönteni!
- Nem is akarlak megismerni! Nem még nem ismerlek, hanem nem is foglak! Hidegen hagy minden, ami veled kapcsolatos, érted? Hagyj engem békén Aaron Yan és hagyj fel a jó pofizással, mert ezzel semmit se érsz el nálam! - kiabáltam rá a srácra, aki rezzenéstelen arccal tűrte a szavaimat, majd faképnél hagytam és az első útba eső bárba bementem.
- Mi a legerősebb italuk? - vágódtam le a pulthoz, majd sorba döntöttem magamba, amit a kezembe kaptam.
- Rossz napja volt? - érdeklődött a csapos, miközben egy újabb adagot töltött a poharamba.
- Katasztrofális!
- Még egyet?
- Látja, hogy kiürült, nem? Akkor töltsön!
- Nem lesz ez egy kicsit sok?
- Majd én eldöntöm, hogy mennyit iszok! Fizetek érte, nem? Akkor meg legyen mindegy!
- Hát azt még nem tudom, hogy fizet-e, mert ott még nem tartunk!
- Miért, csórónak nézek ki? Ha? - szállt a fejembe a sok ital, ami teljesen elvette az eszem, aminek következtében hirtelen fegyvert rántottam és rászegeztem a csaposra. A bárban sikítozni kezdtek az emberek, többen telefont ragadtak és nyomogatni kezdték azokat, a velem szemben álló férfi pedig felemelt kezekkel és riadt arccal, lefagyva ácsorgott, arra várva, hogy én mit lépek.
- Kérem, ne bántson!
- Bántani? Én? Hiszen én védem meg magát azoktól a huligánoktól, akiknek maga most engem titulált! - próbáltam kinyögni egy értelmes mondatot, mire valaki hátulról elkapta a kezem, én pedig reflexből kirúgtam a lábát és a földhöz szegeztem az idegent. - Már megint te vagy az?
- Mit művelsz?
- Minek tűnik? Megvédem az embereket!
- Részegen, fegyverrel a kezedben? - pillantott rám a srác, de mindeközben nyugodtan feküdt a földön, én pedig rajta ültem és kerestem a megfelelő szavakat, amik nem igazán akartak a számra jönni.
- Miért, mi ezzel a baj, ha? Ez az én fegyverem és akkor használom, amikor jónak látom!
- Yang Cho Sun! - mondta ki a nevem olyan lassan, amilyen lassan csak tudta.
- Miért követtél még ide is? Nem voltam elég világos?
- Hogy bizonyítsak! - ült fel egy laza mozdulattal, aminek köszönhetően a fegyver csöve egyenesen a mellkasának szegeződött és megszűnt a közöttünk lévő tér.
- Mi a fenét művelsz? - ijedtem meg egy pillanat alatt, majd megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő erősen rászorított a kezemre és nem hagyta, hogy eltegyem a fegyverem.
- Hinned kell nekem Cho Sun!
- Ereszd el a kezem!
- Ha ártani akarnék neked, már rég megtehettem volna!
- Engedd el! - kiabáltam, de az ujja egyre lejjebb csúszott a vason, egészen addig, amíg el nem érte a ravaszt, amitől egyenesen megrémültem.
- Ha nem hiszel nekem, akkor véget vetek ennek az egésznek és nem kell miattam rosszul érezed magad!
- Már, hogy ne érezném rosszul magam, ha én lőlek le?
- Nem azért irányítottak hozzátok, hogy tönkretegyem a munkátokat, hanem, hogy ellenőrizzem azt!
- El akarom hinni, de te pont annyira vagy kakukk tojás, mint... - akadt el a szavam egy másodperc alatt, majd a felismerés, ami az után belém hasított mindent megváltoztatott. Ahogy a fegyver kiesett a kezemből, Aaron gyorsan felfogta azt és zsebre vágta, majd elkezdett felfelé emelkedni, miközben engem is magával húzott és csakhamar talpra állított. - Mit művelsz? Nem akarok felállni! - csapkodtam magam körül, mint egy madár.
- Ülj le szépen ide, nekem még el kell intéznem valamit! - vetett rá egy székre, majd elindult a másik irányba, azokhoz az emberekhez, akik mindvégig minket bámultak.
- Mit bámul? Adjon már valamit! Teljesen kiszáradt a torkom! - kiabáltam rá a csaposra, aki szó nélkül odapattant az üvegek elé, majd lekapta az egyiknek a tetejét és öntött nekem egy kört. Mire Aaron visszatért, már vagy három újabb körrel gazdagítottam a szervezetem, aminek köszönhetően alig bírtam lábra állni, majd újra meghallottam a fiú hangját, ám, amikor hátrafordultam egy teljesen más világ tárult elém. - Mi a... - dörzsöltem meg a szemeimet, hátha csak rosszul látok, de hiába. A bár fala hirtelen elkezdett aranyban pompázni, csillogott-villogott és olyan érzést keltett, mintha egy diszkóban lettem volna. Aaron ott állt előtte és olyan tekintettel nézett rám, amitől elakadt a lélegzetem és nem bírtam egy szót se kipréselni magamból. Egyszerre volt vonzó és taszító és, bár hiába ellenkeztem a látvány ellen, mégis tágra nyílt szemekkel csodáltam a fényűzést. A percek szinte már óráknak tűntek, pedig még csak akkor kezdődött a java, hiszen a fiú egy laza mozdulattal végignyalta a száját, majd rám mutatott és elkezdett körülötte a levegő vibrálni. - Aaron? - tátottam ki a számat, mire fújni kezdett a szél és a szemem elé borzolta a hajamat. Ahogy elkotortam a látóteremtől a tincseket, újra megváltozott a kép, immáron elmosódott a határ a fal és a srác között, mintha épp be akarta volna őt szippantani valami és elindult velem a padló, egyenesen a felügyelő irányába, aki hátra simított hajjal és puszikat küldő ajkakkal várt az út végén. - Biztosan megbolondultam! - csaptam magam arcon, de a látvány csak nem akart eltűnni előlem.
- Cho Sun! - súgta halkan és közben erőteljesen a szemembe nézett, amitől szinte a földbe gyökerezett a lábam. - Cho Sun!
- Ne, ne, ne! Elég! Hagyd abba! - kezdtem el kapálózni, de a srác lefogta a karjaimat és maga elé húzott annyira, hogy éppen csak fél centi maradt közöttünk.
- Tudom, hogy te is akarod! - mondogatta, nekem pedig teljesen elszorult a torkom.