Moonlight Rose [EXO]

11. rész

Mire visszaértünk a Kapitányságra, már teljesen lenyugodtam. Kívülről persze nem ezt látták rajtam, mivel játszottam az agyam, hogy még mindig haragszom Woo Jin-re, de közben meg legszívesebben megöleltem volna. A lány rögtön a Kapitány irodájába ment, én pedig folytattam az utam a sajátom felé, hogy végre összeszedjem a cuccaimat és hazamehessek a nagyszüleimhez. Amikor a következő folyosóra fordultam volna rá, hirtelen beleütköztem valakibe. Csak két fejjel volt magasabb nálam, az arca kissé ráncos volt és megviselt. Azonnal meghajoltam és bocsánatot kértem, mire ő végig nézett rajtam és továbbment. Egy kicsit ismerősek voltak a vonásai, de elsőre nem tudtam hova tenni. Mire beléptem volna az irodába, meghallottam a Kapitány hangját. Visszanéztem az átjáróra és láttam, ahogyan az alak bemegy hozzá, majd csukódott az ajtó és végtelen csend telepedett az őrsre. Ekkor villant be a falon lógó kép a bejáratnál, vagyis inkább az arc, amit felismerni véltem a férfiban. Ő volt az előző Rendőr Főkapitány, ami azt jelenti, hogy ő Woo Jin apja. Fura volt így találkozni vele, és ami azt illeti nem is volt túl kedves, de biztos neki is megvolt a maga baja. Miközben az iratokat rendeztem, egy nagy csörömpölést hallottam, majd egy ajtócsapódást, aztán megint néma csend lett. Akkor láttam Woo Jin-t utoljára még a csapatépítő tréning előtt, hiszen a következő két napban nem jelent meg a kapitányságon. Több emberrel is beszéltem, de ők se tudtak semmit az esetről. Hitetlenkedve álltam a dolog előtt, hiszen Woo Jin nem az az ember volt, aki csak úgy nem jön be, mert dolga akadt. Gondoltam köze lehet az apja látogatásának a történtekhez, de nem akartam ezzel letámadni a Kapitányt. Szépen, finoman érdeklődtem csak a lány holléte felől, de a Főnök simán lerázott.
- Azért holnap jönni fog Daegu-ba? - tettem fel utoljára a kérdést.
- Természetesen! - húzta gúnyos mosolyra a száját, ami igen csak meglepett, hiszen a Kapitány nem szokott így reagálni semmire.
- Valami rosszat mondtam?
- Nem, dehogy! Csak átfutott az agyamon egy-két feladat, ami magukra vár majd a tréning során.
- Látom totál felvillanyozza! - hűltem el egy pillanatra.
- Már alig várom! - dörzsölte össze a tenyerét, majd elmondta, hogy a legutolsó feladathoz ő is utánunk utazik. Egy kicsit elgondolkoztatott a mondandója, de aztán mentem is a dolgomra, mert el voltam maradva a jelentések megírásával. Min Ho nézett be néha rám, hogy haladok-e a feladattal, ami csak hátráltatta a munkát, mert folyamatosan elbeszélgettük az időt. A nap így gyorsan eltelt és hipp-hopp azon kaptam magam, hogy már reggel van.
- Nagyi! - kiáltottam ki az ágyból. - Nagyi!
- Mi a baj Sunny? - viharzott be a szobámba apró lépteivel a nagymamám. Kiskorom óta Sunny-nak hívott, mert szerinte olyan vagyok, mint a ragyogó Nap. Egy életvidám, mosolygós lány, akinek hatalmas szíve van. Szerintem elég messze állok én a ragyogástól, meg a többi dologtól, de már annyira megszoktam, hogyha már véletlenül a rendes nevemen szólított, bevágtam a durcát.
- Ugye nem késtem el? Elfelejtettem ébresztőt állítani, úgy kidőltem az este. - kotortam a
telefonom után.
- Ne aggódj, a nagymamád már előre tudta, hogy ez lesz.
- Komolyan? Ez nagyon meglep! - vigyorogtam el magam, majd megöleltem. Elég régóta betegesek voltak a nagypapámmal, és mostanra már szép lassan elérték azt a fázist, amikor valakinek mellettük kell maradni. Persze a munkám miatt nem lehetek velük a nap 24 órájában, de szerencsére még el tudják magukat látni, ezzel nincs is gond.
Egy gyors készülődést követően felkaptam magamra a már előre elkészített hátitáskát és elköszöntem tőlük. A kapitányság előtt volt a gyülekező, mindenki meg is érkezett időben, kivéve Woo Jin-t. Már éppen tárcsáztam volna a Kapitányt, hogy most hogyan tovább, mikor kisvártatva kipattant az autójából és bevágta magát a kisbuszba.
- Jól indul! - jegyezte meg Won Ho, majd követte a lányt és helyet foglalt a hátsó ülésen. Végül
nyolcan szálltunk be és indultunk el a helyszínre, ahol már vártak minket. Woo Jin egész úton nem szólt semmit, bár mi sem próbáltunk vele kommunikálni, mert látszott rajta, hogy nincs túl jó passzban. Először rögtön a szállásra autóztunk, ami körülbelül öt kilométerre lehetett az erdőtől. Nem nagy épület volt, és szerencsére csak egy vendég foglalt helyet a földszinti szobában, a többi mind üres volt. Woo Jin-nel kerültem egy szobába, aki rögtön le is foglalta az ablak melletti ágyat és le is telepedett rá.
- Minden rendben? - néztem rá kérdőn, mert nem tetszett a viselkedése. Ez nem ő volt.
- Majd, ha nem lesz, szólok! - húzta magára a takarót. Hagytam egy jó fél órát pihenni, mert láttam rajta, hogy fáradt. Átmentem addig Min Ho-ékhoz és segítettem nekik kipakolni. Először nem is tűnt vészesnek ez az utazás, úgy tűnt, mintha csak kirándulni jöttünk volna: a táj gyönyörű volt és szinte érezni lehetett a friss levegő illatát. Miután Woo Jin felébredt, belevetettük magunkat a munkába és szembenéztünk a kihívásokkal, amik ránk vártak. Az erdő közepén volt egy kis tisztás, aminek a szélén egy pici ház állt. Mikor beléptünk az ajtaján, egyetlen egy íróasztal nézett velünk farkasszemet, amin egy cetli állt. A két segítő elmagyarázta a feladatot, majd távolabb mentek és onnan figyelték az eseményeket. Úgy tűnt a Kapitány kicsit sem tréfál, hiszen rögtön az elején egy bizalom játékkal indította a tréninget. Két fős csapatokat kellett kialakítani, pont úgy, ahogyan a szobákba is elhelyeztek minket. Woo Jin-nek a szemét kellett eltakarnia, míg nekem a fülemet kellett kiiktatnom egy szuper érzékeny hangtompítós fejhallgatóval, majd ki kellett menekülnünk úgy az erdőből, hogy nem érintkezhettünk a másikkal. Elég érdekes és izgalmas volt, hiszen a lány hiába kérdezett, én semmit se hallottam, ő pedig nem látta merre kell menni. Próbáltam elnavigálni, de nem mindig úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem. Éreznünk kellett egymás közelségét ahhoz, hogy egyszerre tudjunk haladni. A végén néhány karcolással megúsztuk az egészet, míg egy másik rendőr csapat egy kificamodott bokával lett gazdagabb. A fiúért el is jött egy autó, ami visszavitte őt a szállásra, nekünk pedig gyalogolnunk kellett, így hamar elfáradtunk. Mire visszaértünk, egy kisbusz parkolt a mi autónk mellett a parkolóban, aminek világított a lámpája. Szóltunk is a recepción, hogy jelezzék a tulajdonosának, nehogy lemerüljön az akkumulátora, majd rögvest feltáncoltunk a szobánkba. Egy kád forró víz után nem is vágytunk többre, mint egy kis pihenésre a puha ágyikóban, ám a fölszinten egyszer csak beindult a zene és az érthetetlen dumálás.
- Ezt nem hiszem el! - vágta neki a párnát a túlsó falnak Woo Jin.
- Nem úgy volt, hogy csak egy valaki lakik lent?
- Tuti, hogy nincs egyedül. Olyan, mintha egy egész csorda vonulna át alattunk. - fordult át a
másik irányba, mire kopogtak.
- Min Ho? - nyitottam ki az ajtót.
- Mi az Isten van alattunk? - tapasztotta a kezeit a fülére.
- Menjünk le és nézzük meg! - javasoltam, majd felkaptam a fürdőköpenyem és máris lefelé sétáltunk a lépcsőn. Miután három kopogásra sem nyitott senki ajtót, Woo Jin jelent meg mellettem és elkezdte ököllel verni a fát. A zene egyből lehalkult és kisvártatva valaki kotorászni kezdett az ajtónál. A lány már fel volt rá készülve, hogy, amint kinyílik a bejáró, rögtön neki esik az illetőnek és elküldi melegebb éghajlatra, de nem igazán volt rá lehetősége. Park Chan Yeol jelent meg előttünk vigyorgó arccal, ám amire szóra nyithattuk volna a szánkat, máris megragadta Woo Jin vállát, magához húzta és megcsókolta. Elkerekedett szemmel figyeltük az eseményeket, egyikőnk sem értette a helyzetet.
- Ne, ne, ne, ne! - lépett ki végül Sehun, majd gyorsan elrántotta onnan a fiút és bocsánatot kért.
- Ne haragudjatok, mindig ezt csinálja, ha iszik. - nézett bűnbánó arccal, aztán visszatámogatta a srácot a kanapéra. Bent hallható volt a srácok vihogása, de senki sem mert hangosan megszólalni. Amikor Woo Jin-re pillantottam, nem tudtam eldönteni, hogy mi járhat most a fejében. Még mindig mozdulatlanul állt az ajtóban, szemeivel pedig egy pontot figyelt a plafonon. Valószínűleg a fiút nézhette, mikor még előtte állt, hiszen elég magas. A látványtól és ezektől a hülye gondolatoktól mosolyra húzódott a szám és már hallottam, ahogy Min Ho halk kuncogásba kezdett, de nem akartam bunkó lenni. Lélegzet visszafojtva bökdöstem oldalba a fiút, hogy hagyja abba a nevetést, bár én is alig bírtam magam türtőztetni. A zene végleg leállt, majd Baek Hyun lépett ki az ajtóba, hogy ő is bocsánatot kérjen.
- Miért vagytok itt? - szólalt meg végül Woo Jin. Arca most már sokkal rendezettebb lett, és semmi jelét nem láttam annak, hogy felzaklatta volna ez a dolog. Se öröm, se harag, semmi pirosság, semmi feszültség, csak puszta kíváncsiság.
- Nem is tudjátok? Koncertet adtunk a belvárosban. Tele volt minden a plakátokkal.
- És miért nem mentetek haza? - préselte ki a fogai között a mondatot.
- Mert már előre le volt foglalva a szállás, hogy ki tudjuk magunka pihenni.
- Ti így szoktatok pihenni? - vonta fel a szemöldökét a lány.
- Nem, dehogy! Csak előkerült egy-két üveg pia és Chan Yeol eléggé szomjas volt. - vigyorgott, mire belőlünk is előtört a nevetés. Woo Jin erre rögtön odakapta a fejét, mi pedig próbáltuk magunkat takargatni, de nem sok sikerrel. Végül szikrákat szóró szemekkel baktatott fel a lépcsőn szótlanul.
- Szerinted rájött, hogy rajta röhögtünk? - fordultam egyből Min Ho felé.
- Hát nem lennék most vele egy szobába. - nyugtatott meg, majd elköszöntünk a fiúktól és mi is álomra hajtottuk a fejünket.
Másnap szó szerint rázós napunk volt. A fiúk a fölszinten még nagyban aludtak, amikor útnak indultunk a második felvonásra. Épp az ajtajuk előtt haladtunk el, mire Woo Jin megállt és egy papírt csúsztatott be az ajtó alatt.
- Mi volt az? - néztem rá érdeklődően.
- Egy idézés a kapitányságra!
- Mi miatt? - értetlenkedtem.
- Hivatalos személy ellen elkövetett szexuális zaklatás! - hunyta le a szemét, majd diadal ittas mosollyal tovább sétált.
- A csók miatt? - röhögtem el magam, de, mint, aki meg se hallotta lépdelt tovább. A helyszín nem változott, ám a ház valahogy át lett alakítva. Két szék kapott helyet középen, illetve egy berendezés és egy monitor kapaszkodott hozzájuk. A feladat adott volt; egymással szembe kellett helyet foglalni, majd az elektródákat magunkra erősíteni és a mandzsettát a felkarunka helyezni. Először Min Ho és Won Ho csinálta meg a tesztet, majd a négy másik rendőr és utánuk következtünk mi. Semmi nehézség nem volt a feladatban, kivéve az, hogy muszáj volt igazat mondani. Ha valamelyik választ hamisnak vélte a gép, akkor a másik tagot rázta meg az áram, nem őt. A csapatok egész jól teljesítettek, egy-két alkalommal ütötte csak meg őket a gép. Miután leültem és Woo Jin szemébe néztem, már tudtam, hogy direkt rossz válaszokat fog adni, hogy szenvedjek. Egyik kérdés jött a másik után, és bár én mindenre igazat feleltem, ő az ellentétjét válaszolta, így még ebben is igazam lett. Elég fájdalmas volt az áramütés, hiszen minél többet rontott, annál magasabb voltra kapcsolt a gépezet. Egy-két percig jó bulinak találta Woo Jin a szerkezetet, de aztán hamar megunta és egy laza mozdulattal kikapcsolta a monitort, amin a kérdések voltak láthatóak.
- Nyomozó, ezt nem csinálhatja! - ugrott oda rögtön az egyik őrszem, mire elhessegette, hogy majd saját kérdésekkel lejátsszuk a mérkőzést. Hiába mondtam a lánynak, hogy ez nem egy verseny és itt nincsenek győztesek, vagy vesztesek, hajthatatlan volt. A két rendőr elvonult, hogy szót váltsanak egymással, majd, miután megvitatták a témát, engedélyezték a feladat folytatását.
- Meddig kell még látnunk az arcodat? - vágta oda rögtön a kérdést Woo Jin, de erre nem lehetett megfelelő választ adni, hiszen nem volt mit értékelni.
- Olyat kérdezz, amire normálisan tudok válaszolni! - folytattam, majd feltettem én a következőt. - Miért viselkedsz így ebben a pár napban? Nem szólsz egy szót sem, rossz kedved van.
- Miattad! - rántotta meg a vállát, mire jól megrázott a gépezet.
- Hazudsz! - sziszegtem a fogaim között.
- Miattad kellett erre a hülyeségre eljönnünk.
- És ezért kellett bezárnod a fogdába?
- Ha nem lennél láb alatt, akkor nem ilyesmivel kellene vesztegetnünk az időnket.
- Nem én találtam ki, ha tudni szeretnéd! - akadtam ki, majd nem hagytam szóhoz jutni a lányt. - Tisztában vagyok vele, hogy történt veled valami, amit nem osztasz meg velünk, de akkor legalább rám legyél tekintettel, hiszen a társad vagyok! Gondolom marhára hidegen hagy, hogy egész nap téged kerestelek, miután te mosolyogva bezártál abba a rohadt cellába, és még te mondod, hogy ez mind miattam van!
- Hidd el, megkaptam érte a büntetésem, nem kell még neked is ezen lovagolnod!
- Büntetés? - álltam meg egy pillanatra.
- Nem érdekes! - próbálta terelni a témát, de nem engedtem.
- A Kapitány csinált valamit?
- Hagyjuk az egészet! Nincs értelme, már megtörtént! - hámozta ki magát a mandzsettából, majd lecsatolta az elektródákat és felállt.
- Végeztünk, Uraim! - fordult a két fickó felé, akik csak bólintottak egyet és elmentek. Percekig még az üres széket bámultam, majd hasonlóképpen én is kicsomagoltam magam a vezetékekből és csatlakoztam a többiekhez. Megbeszéltük a srácokkal, hogy este még visszajövünk a házhoz és tüzet rakunk, aztán majd elütjük valamivel az időt, hiszen már csak egy nap maradt hátra a tréningből. Persze Woo Jin nem akart eljönni, hiába kérleltük, de egy hívás teljesen megváltoztatta a véleményét. A szám, amiről hívtak ismerős volt, de hirtelen nem tudtam felidézni.
- Yang Cho Sun! - szóltam bele a telefonba, aztán rögtön nyújtottam is tovább a lánynak, aki mögöttünk kutyagolt.
- Ki az?
- Park...
- Ki ne mondd! - szakított félbe, majd kikapta a kezemből a telefont és egy kicsit lemaradt tőlünk. Végül azzal a jó hírrel futott utánunk, hogy ő is csatlakozik este a csapathoz. Nagyon örültem neki, de nem mertem tőle megkérdezni az okát, nehogy meggondolja magát. A délutáni pihenő után rögvest fürödni indultunk, hiszen hét órára volt megbeszélve a gyülekező és már csak fél óránk maradt az indulásig. Gyorsan kiválasztottam a ruhát, amit fel akartam venni az alkalomra, mikor Woo Jin kiszólt a fürdőből, hogy elfogyott a törülköző és megkért, hogy vigyek be egyet neki.
- Hahó! - nyitottam résnyire az ajtót.
- Csak add be! - szólalt meg, de pont nem érettem a nyikorgástól, ezért ő maga nyúlt ki érte.
- Mi a franc? - ragadtam meg a karját, amikor megláttam rajta a lila foltokat.
- Mit csinálsz? - húzta volna el azonnal, de nem hagytam.
- Tehát erről van szó? - és ekkor ugrott be egy arc. - Az apád? - csendesedtem el végül.
- Már hozzászoktam! - sütötte le a szemét, majd kikapta a kezemből a törülközőt és becsapta az ajtót. Az indulásig egyikőnk sem szólalt meg, ám végül Woo Jin beadta a derekát és megtörte a csendet.
- Kitalálod, hogy mégis miért megyek el veletek?
- Köze van Chan Yeol-hoz?
- Talált, süllyedt!
- Csak nem amiatt a...
- Ki ne ejtsd a szádon! - intett óva.
- Azt hittem tetszett! - vigyorogtam.
- Ki nem állhattam!
- Vajon most mit mondana a hazugság vizsgáló?
- Ugyan ezt! - csapta össze a kezét, majd beszámolt a tervéről, miszerint a fiú kiáll ellene annak fényében, hogyha nyer, akkor ejti a vádakat.
- Ezért hívott fel telefonon?
- Szinte már könyörgött, mert nem akart több ügybe belekeveredni. Én pedig felajánlottam ezt a lehetőséget.
- Szegény flótás. És mi van akkor, ha te nyersz?
- Ez egyértelmű szerintem!
- Komolyan feljelented?
- Dehogyis! Csak szívatom, ha már így beégetett. Meg persze kell valaki, akin levezethetem a feszültséget és ő pont kapóra jött. Eddig se volt szimpatikus, hát most végre kiélvezhetem a
helyzetet.
A fiúk lent várakoztak, az EXO-s tagok pedig már a helyszínen voltak, mire mi odaértünk. Út közben Woo Jin a többieket is beavatta, hogy ne legyen meglepetés, majd miután megérkeztünk, mindenki helyet foglalt és úgy vártuk a történéseket.
- Szóval, ha győzök, akkor hanyagoljuk a témát? - kérdezte nyomban Chan Yeol.
- Abban az esetben igen, de...
- Mi de?
- Semmi esélyed! - nevetett fel a lány, mire a többi tag összenézett.
- Komolyan küzdeni fogtok, vagy csak...
- Vagy csak mi? Simogatjuk egymást? - nézett Kai felé Woo Jin, aki abban a másodpercben el is hallgatott.
- Kezdhetjük? - villantotta ki fehér fogsorát, majd azonnal nekiesett a srácnak, aki ezáltal a földre került. - Lassú vagy! - jegyezte meg.
A tűz lassan terebélyesedni kezdett, mi pedig egy-egy sör kíséretében a lányt bíztattuk hangos kiabálásunkkal. Erre persze az ellenfél csapata is rázendített, így nem győztük egymást túlkiabálni. Woo Jin többször is betalált a fiú hasfalába, szegény azt sem tudta melyik irányból védje meg magát. Egy pár mozdulattal azért ő is okozott némi fejtörést riválisának, míg végül egy nagyon jó szögből sikerült elkapnia a lányt, így mindketten a földre borultak. Woo Jin a hátán feküdt, Chan Yeol pedig felette, alig pár centi lehetett közöttük. Erre mindenki hangos fütyülésbe kezdett, aztán egyesével billentek le a székről, annyira nevettek. Most először láttam a lányt igazából elvörösödni, ami nem tartott sokáig, mert azzal a lendülettel úgy megfejelte a srácot, hogy átgurult róla a túloldalra, majd mindketten a fejüket fogták.
- Hát ez egy döntetlen! - pattantak melléjük a fiúk, majd miután feltámogatták csapattársukat, széttépették Woo Jin-el az idézést. Láttam a lányon, hogy legbelül halálra röhögi magát a kis suttyók hiszékenységén, amin én is végtelen jót nevettem. Végül mindenki jól érezte magát, bár hamar elszaladt az este, de megérte ott lenni. Beszélgettünk még egy kicsit a fiúkkal, aztán ők vissza is mentek a szállásra, hogy összepakolják a cuccaikat, hogy útnak induljanak Seoul-ba.
Az utolsó nap reggelén a Kapitány ugrasztott ki minket az ágyból, majd tíz percet hagyott a készülődésre.
- Miért jött ilyen korán? - vakargatta a fejét Won Ho, aki még a cipőjét is fordítva vette fel
ijedtében.
- Elérkezett az utolsó feladat számukra! Remélem felkészültek!
- Az eddigiek is elég könnyűek voltak! - szólalt meg unottan Woo Jin.
- Lehet, hogy annak találtad, de nem azért hoztuk őket létre, hogy ebben örömötöket leljétek.
- Kár!
- És miért kellett, hogy a Kapitány is ide utazzon? - érdeklődtem meg.
- Majd, ha odaértünk, elmondom! - szállt be az autóba, majd egy teljesen más helyszínre vezetett minket. Egy nagy épület előtt parkoltunk le, aminek a bejáratát néhány rendőr őrizte.
- Üdvözlöm, Seoul-ból jöttünk! - mutatta fel a jelvényét a Kapitány, ami által bebocsátást nyertünk az objektum belsejébe.
- Mi ez a hely? - forgattuk a fejünket jobbra-balra.
- Ez a Kalitka!
- Mi ez a hülye név? - horkantott fel Woo Jin, mire egy fiatal rendőr fiú sírva elfutott mellette.
- Ez most komoly?
- Nos, akkor itt is volnánk! - tette csípőre a kezét a Főnök.
- Most már minket is beavat?
- Természetesen! Mint látják, ez az utolsó állomása a csapatépítő tréningjüknek. Először sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán el merjem-e magukat ide hozni, de ez a pár hét ráébresztett arra, hogy mindenképpen szükséges ez a lépés. Az önök viszonya koránt sem felhőtlen, aminek az alapja a bizalmatlanság. Lehet, hogy elsőre nem tűntek nehéznek a feladatok, de nem is az volt a céljuk, hogy meg lehessen velük küzdeni. A párokat direkt így alakítottam ki, hiszen folyton egymásban keresik a hibát. Mivel eddig minden feladatban helyt álltak, így elérkezett a pillanat arra, hogy most le is vizsgázzanak belőlük. Lehet, hogy nem úgy fogták fel eddig, mint egy bizalmi játékot, de most kénytelenek lesznek aszerint gondolkozni. A csapatépítő tréningek nem azért vannak, hogy szórakozzanak, vagy versengjenek, hanem, hogy kapcsolatot építsenek ki, hogy a továbbiakban gördülékenyen mehessen a munka. Az ország minden szegletéről ide érkeznek azok a rendőrök, akiket nehezebben lehet kezelni, így kiderül, hogy érdemes-e időt szánni rájuk, vagy sem. Ezért vannak ma itt.
- Mi fog velünk történni?
- Nagyon egyszerű! A két fős csapatok kihúznak egy-egy kártyát a kezemből, ezáltal megkapják a feladatukat. Az egyik kártyán a "Rendőr" szó áll, míg a másikon a "Gyanúsított". Ez után belépnek a Kalitka falai közé, amik belülről el vannak sötétítve, de kintről mindent remekül lehet detektálni. A csapattagok figyelhetik egymás munkamenetét, de egy másik csapatra nincs rálátásuk. Egy-két logikán alapuló feladat megoldása után eljutnak egy kulcsig, aminek a zár része el van rejtve valahol az üvegfalakon belül. Ha megtalálták és kinyitották, akkor kezdődik a végjátszma. A fő cél az, hogy kijussanak a Kalitkából, mielőtt lejárna az 1 perc. Az óra akkor aktiválódik, ha a csapat egyik tagja megtalálta a kapcsolót. A gomb megnyomásával biztosíthatják a kijutást, ám akkor a csapat másik fele képletesen odavész. Amint ezt a leggyorsabb megteszi, a saját ajtaja kinyílik, míg a másik tag légterébe olyan nagy mennyiségű szén-monoxid jut, melynek hatására azonnal eszméletét veszti. Ezt persze csak képzeljék hozzá, hiszen mi sem vagyunk ennyire barbárok. A szén-monoxidot jelen esetben vízgőz helyettesíti majd. Ha egy csapattag kijut, akkor az üveg kivilágosodik, és a bent maradt társ láthatóvá válik a többi csapat tagjai számára.
- Jól ki van találva ez a macska-egér játék. Nyilván a rendőrnek az a dolga, hogy elkapja a gyanúsítottat. - tette hozzá Woo Jin.
- A gyanúsítottnak pedig, hogy a rendőr elől elmeneküljön. - egészítette ki Min Ho.
- Pontosan!
- És mi van akkor, ha lejár az egy perc?
- Akkor mindkét fél veszít és lecsap rájuk a csendes gyilkos.
- És, ha az egyik fél kijut, de a másik bent marad? Van valamilyen büntetés?
- Természetesen van! Az, aki elbukik, elveszíti a pozícióját a rendőrségen és hétfőtől kezdhet az utcán, mint egy egyszerű járőr.
- Ez is csak a játék része, ugye? - hűlt meg bennünk a vér.
- Hát még mindig nem értik? Ez nem egy játék! Ez a valóság!
- És, ha feladjuk?
- Ugyan az a büntetés jár érte, mintha bent maradnának.
- Szóval ez azt jelenti, hogy közülünk négyet így is-úgy is lefokoznak?
- Akkor mi értelme ennek az egésznek? - borultunk ki többen is.
- Csak csinálják végig, és bízzanak a másikban! - adta utasításul a férfi, majd miután az előző kör kijutott a Kalitkából, mi következtünk. Először is húztunk a Kapitány kezében lévő kártyák közül, majd az üveg elé léptünk és vártunk. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez fogok bent kezdeni, de láttam Woo Jin-on, hogy ő se nagyon tudja. Min Ho búcsúzásképpen végigsimított a hátamon, majd szétváltunk. Az ajtók bezárultak és minden elsötétült körülöttünk. A legközelebbi pillanatban már csak a páromat láttam a túloldalon. Biztosan örült, amiért lehetőséget kapott arra, hogy kitehesse a szűrömet a rendőrségről, de próbáltam nem erre fókuszálni. Néztem, ahogyan elhatározza magát és rögtön neki is lát az első feladványnak, így én is hasonlóképpen tettem és a keresztrejtvény megoldása után meg is kaptam a következő feladat helyét. Matematika következett, számolni kellett ahhoz, hogy eljuthassunk a kulcsig. Nagyon izgultam és folyton Woo Jin-t néztem, hogy miként halad. A tekintetünk sokszor találkozott és nagyjából ugyanakkor láttunk neki egy-egy feladatnak. A legvégén elérkeztünk ahhoz a bizonyos kulcshoz. Végül is az elején nem lett tisztázva, hogy a párok segíthetnek-e egymásnak, ezért mindketten az üveghez ballagtunk és megnéztük a talált kulcsokat. Eléggé szabálytalan volt így elgondolva a menetelésünk, hiszen a rendőrnek nem az lett volna a dolga, hogy a gyanúsítottnak segítsen, hanem, hogy minél hamarabb rájöjjön a zár helyzetére és megtalálja a gombot. Többször megforgattuk a kezünkben lévő tárgyat, és mindent jól szemügyre vettünk. A kulcsokon nem láttunk semmi érdekeset, ezért a másik szobáját kezdtük el feltérképezni, így meg is találtuk a rést a pajzson. Az én kalitkámban volt egy óra a falon, aminek nem jártak a mutatói, Woo Jin-nál pedig egy hegyezőgép állt az asztalon. Odasétáltam a falhoz, de sehová sem illett bele a kulcs. Woo Jin is méregette az eszközt, és neki bele is ment volna, de megvárta, hogy én mit ügyködök a másik oldalon. Mutattam neki, hogy nem tudom hova tenni, mire az ujjával körözni kezdett, így rögtön leesett a tantusz. Éjfélre pörgettem a mutatókat, ezáltal kinyílott egy kis ajtó a tetején, ahol megtaláltam a zárszerkezetet. Egy ideig még bámultuk egymást és tanakodtunk. Igazából már nem is nagyon érdekelt, hogy menesztenek-e, vagy sem. A végén zsebre tettem a kulcsot és felemelt kezekkel jeleztem Woo Jin-nek, hogy én inkább feladom. A lány összeráncolta a homlokát, majd ő is zsebre vágta a kulcsot és kiabálni kezdett, hogy feladtuk. Tíz másodperc elteltével a beígért vízgőz helyett sípolni kezdtek az ajtók és kinyíltak. Összenéztünk a lánnyal, de nem érettük a helyzetet. Ahogy kiléptünk a bejárókon, nyomban a Kapitány karjai között találtuk magunkat.
- Tudtam, hogy megcsinálják! - örvendezett, mire Min Ho-ék ajtaja is kinyílott. - Fantasztikus! - ujjongott tovább, mikor őket is meglátta. Mi is örültünk egymásnak, de még mindig nem értettük, mi is történt odabent. A következő percekben végignéztük a másik négy rendőr munkáját, ami által elég világossá vált a feladat valódi mondanivalója. Amikor az egyik tag megnyomta a gombot, hirtelen rá zúdult a vízgőz és a másiknál nyitódott ki az ajtó, pont ellentétesen, mint, ahogy kellett volna. Nem foglalkozott a társával, így a saját vesztét okozta vele.
- Nem az volt a lényege a "játéknak", hogy kijussunk, hanem, hogy egymásra odafigyeljünk. - szólt csendesen Woo Jin.
- Én nem is tudtam másra gondolni, csak, hogy együtt lépjünk tovább. - mosolyogtam rá a lányra, aki meglepő módon visszamosolygott rám.