A Szellemház

Fogságban....

-Segítség.-ordítottam torkom szakadtából,de válasz helyett csak segélyhívó szavam vízhangja hallatszódott.
-Senki nem fog segíteni.Senki nem hall téged Daisy.-bújt ki a sötétből Helen (Elizabeth).
A rémület hatására ficánkolni kezdtem.
-Engedj el.-bőgtem el magam.
-Nyugodj meg Daisy.-szavai kicsit megnyugtattak,de arca gonoszságot sugárzott.
Odajött.A szijjat levette derekamról,majd a kötelek segítségével mozgatni kezdett.Konkrétan a marionett bábuja lettem.Táncoltatott,sétáltatott ide-oda.Játszadozott velem,mintha az ő Barbie babája lennék.Kezeim kegyetlenül fájtak.Mintha ki akartak volna szakadni helyükről.Láttam az élvezetet az arcán.Már régóta lopta életem értékes perceit,mikor szememből szökni kezdtek a könnyek a fájdalomtól.
-Mi a baj Daisy?Ki bántott?-kérdezte,majd hangos kacagása töltötte meg az egész helyiséget hanggal.
-Miért csinálod ezt?-szipogtam közben.
-Ha te azt tudnád....-torzult el az arca.
-Tudni szeretném.....Tudni szeretném,hogy miért bántod az ártatlan embereket.Tudni szeretném,hogy miért gyilkolsz és azt is tudni szeretném,hogy miért csinálsz úgy mintha a játékszered lennék?!-kérdeztem felháborodottan.
-Valóban tudni szeretnéd?-kérdezett vissza.
-Igen.-vágtam rá a választ.
-80 évvel ezelött születtem.Anyukám születésem pillanatában élte életének utolsó másodperceit.Belehalt a szülésbe.Apám nevelt fel egy ideig.Alkoholista volt.Barátaim nem voltak.Antiszociális és depressziós lettem.Kirekesztettek,viszont én rendelkeztem egy dologgal,amivel ők nem:láttam a szellemeket és tudtam is velük társalogni.A magánytól is egy szellemlány mentett meg:Kelly.Ő volt a legjobb barátom.Megtanított arra,amire anya nem tudott.Megértett.Apunak nagyon sokat beszéltem róla.Sose hitt nekem.Mindig azt mondta:"Kislányom.Szellemek nem léteznek".Őrültnek és bolondnak nézett.7.szülinapom elött egy nappal,kikért az iskolából és azt mondta,hogy egy különleges helyre visz el.Átvert,hisz idehozott.Lelkiismeret furdalás nélkül beadott.Többet nem láttam őt.Az életem semmit sem változott idebent.Vagyis de....A verések száma nött.Apám és az itteni emberek elvették tőlem a gyerekkorom.Nem élhettem normális életet.Nem játszhattam.Nem csinálhattam azt amit egy átlagos 7 éves csinálhat.Elvették az életem.Ezért mindenki aki bejön ebbe az épületbe,az halott.Nekem ártatlanon kellett meghalnom,ezért az ide betévedő emberekre is ez a kegyetlen sors vár.-mesélte.
-A bosszú vezet téged?-kérdeztem érdeklődve.
-Igen.-felelte.
-És a többi emberrel mi történt?
-Az ápolók megölték az itt bent szenvedő gyerekek felét.A másik fele szerencsésen megúszta.Az ápolók se voltak normálisak.Elmebetegek voltak.
Szemeim kitágultak.
-Ez van.-fordult el.
-És miért játszadozol velem?-kérdeztem szomorkásan.
-Azt teszem,amit nem tehettem meg kisgyerek koromban.Te az enyém vagy és azt csinálok veled amit akarok.-hangja ijesztőre váltott,majd egy erős mozdulattal megrántotta az egyik kötelet.A jobb kezemnél fogva felhúzódtam,de a bőröm nem bírta tovább.Kézfejem leszakadt,majd a földre esett,ezzel azt jelezve,hogy vége az eddigi békés életemnek.Kezemből ömlött a vér.A fájdalom hosszú percek után se múlt el.
-Hupszii!!-mosolyogta el magát a szellemlány.
Eztkövetően visszairányított a falhoz és derekamat a falhoz kötötte.A szijjat úgy meghúzta,hogy a félelemtől még remegni se tudtam.
-Szorít!-nyüszögtem.
-Nem érdekel.Örülj neki,hogy eddig nem öltelek meg.-dünnyögte,majd méginkább meghúzta.
Éreztem,ahogy belső szerveim egymásba tolódtak.
Fogaimat összeszorítottam.
A legyengült (leszakadt) kezemről leszedte a kötelet.Kezem a föld felé lógott.Vörösen csillogó vérem fürgén csöpögött a kezemből.
-Jóéjt Daisy!-indult el Elizabeth.
Utána szóltam volna,de mire lehetőségem lett volna erre,nyoma veszett.
A falra felfüggesztve aludtam el.

~Ez a 40.rész.Emiatt lett hosszabb ez a rész.Remélem tetszeni fog..^^~