A csúcson kell abbahagyni

5.fejezet-Beszélgetések

Andrew szemszöge:

Nehezen lélegezve indultam el anyám lakása felé, ahol ideiglenesen laktam. Az előbb történtekkel nem tudtam mit kezdeni. Egyszerre voltam csalódott, és hálás. Csalódott voltam, mert pontosan tudtam, Susan anyjának oka volt ezt mondani, így viselkedni. Mondhatni, csalódtam magamban. Méghozzá nagyot, és erre most döbbentem csak rá, hogy a múltam jól arcon vágott. És hálás lehettem a lánynak, akinek megkeserítettem élete egy rövid szakaszát, de megbocsátotta nekem, és megtanult elfogadni. Ezért pedig úgy éreztem, tartozom neki. Nem is kevéssel. És a tehetetlenség majd' szétmart belülről, mert úgy éreztem, nem tehetek érte semmit.
Minden nap ellátogattam hozzájuk, de ott is csak aggattam.

-Már itthon is vagy?-kérdezte anya, amint átléptem a küszöböt, de rögtön elkomorodott, amint meglátta borús tekintetem.-Mesélj. Add ki magadból.
És bár elmúltam 30, akár egy óvodás kisgyerek, elmondtam minden bánatomat, egy bögre forró csoki kíséretében.

Susan szemszöge:

Csendesen visszavezettem Futárt az ideiglenes versenyistállóba, majd bementem a szállásunkra vacsorázni. Azon gondolkodtam, mi okom van kiállni mellette. És bár próbálkoztam, semmi sem jutott eszembe, ami elkeserített, és kétségbe ejtett. De ha el is tértem a témától, azon gondolkodtam, hogyan fogom kimagyarázni ezt a szüleimnél. Bár a világért sem ismertem volna be senkinek, rettegtem, megint olyan felüleletes lesz a viszonyunk, mint a költözés előtt. Ez ellen pedig bármit összehazudtam volna nekik, ott, akkor, pedig tudtam az igazság előbb-utóbb mindenkit utolér, nincs menekvés. De minél tovább bujdosol előle, annál nagyobb büntetést szab ki rád. Így elvetettem az ötletet hogy kitalálok valamit, és elhatároztam, őszinte leszek, mert az egyszer biztosan megfizetődik. Ha nem is mostanában.

-Ezt mégis hogy gondoltad?-támadott le anya, amint betettem a lábam a hotelszobába.-Hogy lehetsz annyira meggondolatlan, hogy a közeledbe engeded... és még meg is véded!
Lesütöttem a szemem. Amit erről a helyzetről gondoltam, azt még akkor megmondtam neki, most pedig feleslegesnek láttam ismételni magam. Ha először nem értette meg, másodszorra sem fogja. Hosszú csata lesz, de ahogy a mondás tartja:"Aki küzd, veszíthet. Aki meg sem próbálja, már veszített."
Így figyelmen kívül hagytam anyu rosszalló pillantását, és kényelembe helyeztem magam a kanapén. Hosszú beszélgetés lesz, nem a küszöbön akarom végigvinni.
-Ne csak nézz, láss is-bölcseltem, végig anya szemébe nézve.-Azt láttad, hogy ott volt. De láttad mit tett? És hogy hogyan? Belenéztél egy kicsit is a szemébe, hogy lásd, mit érez? Mert a szem a lélek tükre. Én mikor először láttam meg a börtöne után, bizony megnéztem. Meggyötört, bűntudatos, de legfőképpen őszinte tekintetet láttam. És tudtam, csakis jó szándékkal jött.
-Az anyád vagyok. Ne mondd meg, hogyan döntsek. Legfőképpen azt ne, hogy hogyan érezzek-vágta az arcomba hűvösen.-És nagyot csalódtam benned. Azt hittem, tanulsz az esetből.
Felállt. Számára itt ért véget a beszélgetés, itt akart hagyni. Addig vet véget a hegyibeszédnek, amíg ő áll nyerésre. Tudtam, semmi értelme visszatartani. Innen már csak üres fecsegés lenne az egész.
-De legalább gondold meg-suttogtam távolodó alakjának. Még megfordult, ugyanazzal a hideg tekintettel végigmért, majd eltűnt az ajtó mögött.
Hátrahagyva engem, akit most hatalmas döntés elé állított. Válasszak a szüleim, és az között, akinek most igazán szülsége van rám.

Köszi, hogy elolvastad!