A csúcson kell abbahagyni

7.fejezet-A baleset

Susan szemszöge:

Közel egy hét telt el a verseny óta, és nem változott a hangulat. Minden reggel korán kelek, és lovagolok, akármennyire fáradt is vagyok az álmatlan éjszakák miatt. Kiengedem magamból a stresszt, hagyom, hogy a száguldás generálta szél elfújja. Az iskolában nem tudok figyelni, és folyton lelkiismeret furdalás kínoz. Magamban tépődöm, és ez kezd felemészteni. Ám nem csak én küzdök a birtokon ilyen problémákkal.
Hatunk közül Mike a legjókedvűbb. A helyzetet tekintve, hozzánk képest szinte furán viselkedik. Mintha örülne az egésznek, vagy mintha nem is izgatná. Továbbá egyre többet ólálkodik a közelemben. Minden reggel végignézi a lovaglásom, és napközben is figyel, vagy beszélgetni próbál. Valószínűleg annak örül, Jake-kel is rosszban vagyok, mert azt hiszi, így van esélye. Ám nagyot téved.

-Szép volt. Kár, hogy nem mértem, új rekord is lehet ennél a lónál-mondta, amit minden lovaglás alkalmával szokott.
-Idegesítesz, hallod-vágtam a fejéhez.-Gyerekes vagy.
Szinte már rutinná vált ez a párbeszéd, pontosan tudtam, mit fog válaszolni.
-Nem is. Már tizenkilenc vagyok-tett úgy, mintha megsértődne. Majd kivette a kezemből Lepke kantárszárát, és átkarolta a vállamat. Akárhogy próbálkoztam, nem bírtam leszedni a karjait rólam, arra pedig semmi esély nem volt, hogy vissza is szerezhessem a szárat. Ő addig csak nevetett rajtam.
-Nagyon vicces, de neked persze könnyű. Te vagy az erősebb-nyújtottam ki a nyelvem, és a pillanatnyi elgondolkodását, mit is válaszoljon, arra használtam fel, hogy kiszabaduljak, és Lepkével együtt otthagyjam a fiút. Még egy "héj"-t utánam kiáltott, de figyelmen kívül hagytam.

Suli után az istállóban tevékenykedtem. Futárt nyergeltem, készültem a nagypályára. Nemsokára újra versenyen indul, gyakorolnia kell a startboxból való indulást. Ha jó helyezést akarunk elérni, keményen ezdenünk kell. Hiszen már nem a nyeretlenek között indul, a mezőny sokkal profibb lesz.
Elkezdtem bemelegíteni vele, pár kört ügettünk, majd megálltam. Feljebb húztam a kengyelt, hogy galopp közben rendesen ki tudjak könnyíteni. Sosem szerettem ezt a pózt, olyan volt, mintha hirtelen a nyakamban lennének a lábaim, de rendesen akartam csinálni. Ha tavasszal le akarom tenni a rajtengedély-vizsgát, igyekeznem kell. Ez volt minden álmom. Meg sem tudnám számolni, hányszor ábrándoztam arról, hogy Futárral átvágtatunk a célon, magunk mögött hagyva az egész mezőnyt.

Kihúztam a pálya közepére egy startboxot, ami direkt gyakorlásra való, és megkértem a megint a korlátnál bámuló Mike-ot, indítson el. Beálltam, és nyugtatólag megpaskoltam a fekete kanca nyakát. A versenyzés volt a mindene, ez már megmutatkozott, és rögtön fészkelődni kezdett, amint meglátta, mit fogunk csinálni. Elhelyezkedtem, kikönnyítettem, és Mike jelzését vártam. A fiú felkiáltott, az ajtó kicsapódott, a lovam pedig vágtába kezdett alattam. Rendkívül szép start volt, a sebességet pedig egyre csak növelte. Hagytam, hogy azt tegye, amit a legjobban szeret. Fusson. A szárat egészen odadobtam a nyakába, és a kezemmel csillogó fekete sörényét morzsolgattam. Néhány pillanatra becsuktam a szemem, élvezve a száguldást.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Futár megbotlott egy kisebb gödörben, én pedig, mivel nem figyeltem, előrebuktam. Az állat minden erejével igyekezett engem egyensúlyban tartani, de a sebesség túl nagy volt. A kanca lefékezett, én pedig elrepültem a nyaka felett. Még hallottam, ahogy Mike kiált valamit, és hangosan szitkozódik, majd két méterrel arrébb találkoztam a kemény földdel. A fejembe és a jobb térdembe éles fájdalom nyilallt, ezután minden elsötétült.

Köszi hogy elolvastad!