A csúcson kell abbahagyni

11.fejezet-Elfeledett ígéret

Susan szemszöge:

A vegyes érzelmek újult erővel söpörtek végig rajtam. Először újra a nyakbaugrós-hangulatomba kerültem, aztán elszomorított az elrejtett információ a két szóban: talán soha sem fog megbízni Andrewban úgy, ahogyan én. Végül csak megöleltem, és megköszöntem. Talán azt, hogy legalább bennem bízik, talán azt, hogy nem utasítja el elvből a férfit. Még én sem tudom.
Közben pedig nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a pillanat törtrésze alatt két ellentétes érzelem vonuljon végig rajtam, teljesen összezavarva az eddig tiszta vizet. Néhány másodpercig csak tétlenül álltam, hogy feldolgozzam a bennem dúló érzelmeket: hagytam, hogy az a bizonyos víz lecsillapodjon. Jake ezalatt már otthagyott. Számára itt végetért a beszélgetés, és mivel lovász, nem kevés dolga van a versenyek után. Hiába lovagolta ő a futam nyertes lovát.

A nap már lemenőfélben volt, amikor másnap begördültünk a kocsival és a lószállítóval a kavicsos útra a házunk előtt. Ez alkalommal távollétünkben Lucy, és apa egy ismerőse látta el a lovakat, de valószínű ketten ahhoz már kevesek voltak, hogy rendesen lovagolják is a lovakat, így sok munkánk lesz még holnap.
Nagyot nyújtózva szálltam ki a járműből, közben pedig akaratlanul is eszembe jutott: a legutóbb nem telt ilyen rózsás hangulatban a visszaút. Egy pillanatra ledermedtem. Nem, inkább nem is gondolok ilyenekre. Egy pillanatig csukott szemmel igyekeztem kiűzni a fejemből minden negatív gondolatot.
-Majd én foglalkozom Futárral!-kiáltottam oda apának, aki Mike-kal már le is nyitotta a lószállító platóját.
-Szervusz, kislány-mondtam halkan, miközben lassan közelítettem meg a fekete kancát. Hagytam pár másodpercet, hogy még nekem háttal is felismerjen, majd megpaskoltam a nyakát. A vezetőszárat kioldva kifaroltattam a szállítóból, miközben a ló halk horkantással köszönt el Lepkétől.
-Büszke lehetsz magadra-mondtam, amíg levettem róla az utazáshoz szükséges dolgokat, majd kivittem sétálni a kedvenc ösvényünkre a gyümölcsös mentén. Az állat magasan tartotta kecses ívű fejét, büszkén nézve le rám. Pontosan tudta, milyen jól teljesített. Fogalmam sincs, miért pazarlom az időm akkor a dicsérésére. Talán, mert szereti hallani. Én pedig kész vagyok arra, hogy minden kívánságát lessem.
Néha csak azon gondolkozom-nem egyszer egy hasonlóan békés séta alkalmával-, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy ezt a csodát birtokolhassam. És Andrew miért nem? És ahogyan azt már egyszer meséltem: jó-e birtokolni?
Hasonszőrű merengések közepette sétálgattunk tovább kényelmesen. Néha megálltunk, ahogy Futár kitépett egy-egy fűcsomót a földből. Szinte észre sem vettem, hogy Lepke időközben utolért- Mike-kal az oldalán.
-Lassúak vagytok-vigyorgott ránk a fent említett.
-Nem verseny-feleltem egyszerűen. Nem volt már energiám a fiú badarságaira. Nem is beszélve arról, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam a közelében a kórházi eset óta. A tudatlanság néha tényleg áldás, még ha ebben az esetben nincsenek is nagy következményei.
-Attól még csigák voltatok-húzott tovább a fiú, de elengedtem a megjegyzést a fülem mellett.
-Jól lovagoltál tegnap-mondtam inkább, és ezzel aztán nagy sikert arattam. Az önfényezés kecsegtető gondolata elfeledtette vele az előbbi gyerekes kis vitáját, amibe én még be sem voltam hajlandó szállni.
-Köszi-mondta még nagyobb vigyorral az arcán.-De a negyedik hely nem a legjobb. Bár nekem van az egyik legjobb technikám, és természetesen sokat tudok kihozni a lovakból. Aztán ott van az, hogy aznap reggel fájt egy kicsit a fejem, és...-azt már meg sem jegyeztem, hogy fájhatott is, mert miatta és Jake miatt késtünk el majdnem. Legnagyobb örömömre azonban nem folytatta. Lepke megkönyörült mindenkin, és megmakacsolta magát, így Mike azzal volt elfoglalva, hogy kirángassa egy bokorból, amit a kanca megfelelőnek talált ahhoz, hogy megkóstolja.
Az elágazásnál voltunk. Az egyik út visszavezetett a farmra, a másik tovább, egyenesen a gyümölcsös mentén, ami mellesleg már régóta gazdátlan. Az istállók felé vezető kanyarulatot választottam, ezzel eltűnve Mike elől. Magamban szerencsét kívántam Lepkének, hogy ne unja túlságosan a fiú társaságát, és kicsit gyorsabb tempóra kapcsolva indultunk vissza. Nem volt szükség hosszú sétára, csak egy utazás utáni mozgásra mentünk.
Futár fickándozni kezdett. Gyorsabban szeretett volna menni. Pajkosan elmosolyodva kezdtem el kényelmesen szaladni, így a ló ügetésben haladhatott mellettem. Egyszer-kétszer majdnem elrántott, mert szívesebben ment volna gyorsabban, de már késő volt ahhoz, hogy ész nélkül rohangáljunk ott, ahol amúgy sétálni szoktunk.
Körülbelül három perc alatt értük el az istállókat, ahol apu nézett ránk fejcsóválva.
-Nem bírt magával-vigyorogtam rá.
-Te meg túlságosan elkényezteted-vágott vissza, mire sértettséget színlelve vezettem be Futárt a bokszába. Intettem apa ismerősének, aki most készült távozni, és akinek meg kéne tanulnom a nevét.
-Jó éjt-öleltem át a ló nyakát, és még egyszer beszívtam jellegzetes illatát. Kiélveztem a pillanatot. Futár a hajamat rágcsálta, és kedvesen böködött. Lassan távolodtam el tőle, puszit nyomtam bársonyos orrára, és integetve csuktam be boksza ajtaját.
Dolgom végeztével lassan sétáltam a házig, de ez a falatnyi út most inkább óráknak tűnt. A fáradtság nehéz ólomsúlyai csak most kezdtek rajtam igazán megtelepedni.
Sóhajtva pillantottam az égre. A nap szemmagasságban úszott az egyre feketedő égen, és égette a szemem. Napellenzőt alkottam a homlokomra a kezeimmel. A Sarkcsillag már látszott, ahogy a Göncölszekér is. A Hold apró kis sarlóját alig tudtam észrevenni, a fogyóhold a végét járta. Sötét lesz az éjszaka, bár fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. A lovam közelében az időérzékem a semmibe veszik, nem úgy az együtt töltött idő. Minden apró kis pillanatot és emléket mélyen a szívembe zárok. Nem tudom, mi lenne velem Futár nélkül. Kezdtem megérteni Andrewot. Ez a ló, akár a Szirének, elég, ha egyszer a bűvkörébe von, és a vágytól, hogy a közelébe mehess, nem szabadulsz többé.
Elnyomva egy ásítást léptem be a szobámba. A bőröndöm az ágyam előtt hevert, és apró kis emlékeket juttatott az eszembe. Olyanokat, amikről azt hittem, már rég a feledés süllyesztőjébe merültek, de mégis megőriztem őket, akár kis tanulságokat. Az érzést. A lelki szemeim előtt lepergett a sok költözés, az ismerős ürességérzet. A tudat, hogy csak egy rongybaba vagyok. És egy cseppnyi hála a sorsnak, hogy ezt nem kell már átélnem többször.
Újra megráztam a fejem, amit mostanában talán túl sokszor csinálok. A mozdulat, amivel a negatív gondolatokat és érzelmeket ürítem ki az agyamból, hogy újra pozitivitás és vidámság költözhessen a helyére.
Anya már odalent pakol. Mostanában már nem nagyon hagyja, hogy segítsünk neki, szóval csak a felesleges körök lefutása lenne lemenni, és megkérdezni a gyilkos kérdést: kell-e segítség?
Ami a legérdekesebb, hogy nem csak a pakolászást csinálja egyedül, bár a holmijainkat békén hagyja. Talán, ez egyfajta bizonyítás magának, hogy képes vezetni a háztartást és mellette az istállóval foglalkozni. Amikor elkezdünk versenyezni, még lovagoltak, de nem igazán működött, így felfogadták Mike-ot, aki az istálló zsokéja lett. Mostmár itt van Jake is, és persze hamarosan én is, három fiatal. A szüleim már negyven évesek is elmúltak, és a sportok kegyetlen világában hamar kiselejtezik az embereket. Aki teheti, edző lesz, aki nem, az sajnos így járt. Elfelejtődik az igazi adrenalin érzete, a nyerni akarás, egyszerűen az, amiért oda kerültek. Ezért is nehéz anyának elfogadnia a tényt, hogy ő már nem a versenypálya sztárja. Azóta alig lovagol, apu még gyakrabban. Holnap megkérdezem, akar-e jönni, gondoltam.
Ahhoz, hogy kipakoljak, már túl fáradt voltam, így lefeküdtem aludni, mély, álommentes nyugalomba zuhanva, a teljes időtlenségbe.