A csúcson kell abbahagyni

6.fejezet-Borús hangulat

Susan szemszöge:

Csendben utaztunk hazafelé a versenyről. Mindenki némán meredt maga elé, és lerítt rólunk, hogy jelenleg, ha valaki felajánlja, átülhetünk egy másik autóba, ahol nincsenek ott a többiek, gondolkodás nélkül kaptunk volna az alkalmon. Anya az anyósülésen ült és az út mellett elsuhanó tajat bámulta üveges tekintettel. A tegnap esti beszélgetésünk óta egy szót sem szólt hozzám, én szintúgy. Mind tudtuk, ha ez mégis megtörténik, ordítozásba fullad, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Apa, mint sofőr, az útra figyelt, és görcsösen markolta a kormányt. Pontosan egyetértett anyával, és bár vele nem beszéltem, anya nyilvánvalóan mindet elmondott neki. De ha eléállnék is, ugyanazt kapnám: csalódott bennem. És nem tudom, akarom-e újra hallani.
Jake és Lucy mellettem ültek hátul. Előbbi óvatosan megfogta a kezem, de én elrántottam. Késő este ő is megpróbált lebeszélni, de nem tudott. Talán még soha sem voltam biztos ennyire akármiben is, de ebben közrejátszik a makacsságom is. Ha most visszatáncolok, akkor azzal azt teszem, amit ők szeretnének. És ez bántaná az egómat. Két megértő lélek maradt itt számomra: Futár és Andrew. És ha végiggondolom, szinte már győztesnek látom magam a helyzetben: hisz az egész veszekedés miattuk van.

Este tíz körül gördültünk be a birtokra. Mike elénk jött kinyitni a kaput, mert ő már előző nap hazajött, vonattal. Lemaradt az egészről, ezért bizonyára nem igazán fogja érteni a helyzetet. A hirtelen senki-sem-beszél-senkivel fogadalmat.
Kivettem a csomagtartóból a gurulós bőröndöm, és felmentem a szobámba. Átvettem a pizsamám, és ledőltem aludni. Segíteni kipakolni eszembe se jutott, kihasználva, most nem kapok ki érte.

Másnap reggel korán keltem, már rutinból. Kimentem megetetni a lovakat, és köszönni nekik. Két év alatt eljutottunk odáig, hogy merjük otthagyni az állatokat egyedül, az előző esetből okulva. Reggel mentünk, de Mike már este itthon volt, szóval nem kellett sokáig nélkülözniük minket.
Felnyergeltem Vezért, egy kétéves mént, és kimentem a tavaly épült nagy edzőpályára. Ügettünk egy kört, majd a startvonalnál vágtába ugrattam a fakó állatot. Az boldogan kezdett könnyű galoppba, én pedig azonosultam vele. Szorosan a nyakára hajoltam, és a fülébe suttogtam, ezzel biztatva még gyorsabb mozgásra. Hagytam menni két mérföldet, de nem akartam túlságosan kifárasztani, ezért utána megállítottam. A csatakos lóval elléptettem a kapuig, majd leugorva Vezérről, elindultam sétáltatni. Legalábbis elindultam volna, ha valaki nem allít meg még a kapunál.
Mike tenyérbemászóan vigyorgott rám.
-Szépen ment. Szerintem nála ez rekord, kár, hogy nem mértem.
-Mióta vagy itt?-kérdeztem összehúzott szemekkel. Már csak ez hiányzott. De úgy tényleg.
-Észrevettem, mikor felkeltél. Tudtam, hogy lovagolni fogsz-húzta ki magát büszkén.
-Ne legyél már ilyen gyerekes-morogtam. Szerette húzni az agyamat, és ez fordítva is igaz volt, de akkor mit nem adtam volna érte, ha hirtelen elnyeli a föld, és többet vissza se jön.
-Már tizenkilenc vagyok-sértődött meg.-Nem tudom, mire gondolsz.
Nagy önuralomra volt szüksége, nehogy elröhögje magát, de én csak nemes egyszerűséggel tarkóncsaptam.
Rondán nézett rám, és a fájó pontot dörzsölgette, magyarázatot várva. Nem adtam meg neki ezt az örömet, ezért otthagytam, elindulva a gyümölcsös menti kis ösvényhez, a szokásos sétához, amit naponta többször végigjárok. Ránéztem az órámra, ami mindig a karomon van, és elszörnyedtem. Lovaglás közben majdnem sikerült elfelejtkeznem a suliról, hétfő lévén, de a sétát nem rövidíthettem le, mert Vezérnek le kell hűlnie.

Fáradtan ültem le Lucy mellé az iskolabuszban, arra a helyre, ahová két éve ülünk mindig. De most nem fecsegtünk, ahogy szoktunk. Csendben figyeltük az utat, gondosan kerülve egymás tekintetét. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, és rápillantottam a barátnőmre. Észrevette, hogy figyelem, ezért kibámult az ablakon. Ez egy határozott elutasítás volt, én pedig ismertem, tudtam, hol a határ. És én pedig már jócskán túlléptem.

-Mit mondtam, Susan? Ismételd el, kérlek!-szólt a matektanárnő, én pedig csak lesütöttem a tekintetem.
-Szóval nem tudod-bólintott, majd kissé ingerültebben újra elmondta. Csendben lejegyzeteltem, majd újra a kezemre támasztottam a fejem, és hagytam, hogy a problémák maga alá temessenek.

Suli után bementem a házba, kikaptam egy almát a gyümölcskosárból, és felmentem tanulni. Minél hamarabb végezni akartam a házival, mert tudtam, mit akarok utána.

Biciklimet a takaros kis ház mellé támasztottam, majd bekopogtam. Ahogy gondoltam, Helen nyitott ajtót, én pedig már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Szipogva mentem be, leülve az ismerős kanapéra, és elmondtam neki mindent.
-Andrew nincs itthon-mondta.-De mindjárt visszaér.
Bólintottam. Most, hogy valakinek elsírhattam a bánatom, sokkal jobban éreztem magam. Felálltam, és elbúcsúztam a nénitől, aki időközben szinte már olyan volt, mintha a nagymamám lenne. Felültem a biciklire, és hazapedáloztam.

Köszi, hogy elolvastad!