A csúcson kell abbahagyni

14.fejezet-Fekete angyal

Susan szemszöge:

-Susan?-hallottam meg egy bizonytalan hangot a vonal túlsó végén. Egy összetéveszthetetlen hangot, ami még így látatlanban is újra előhozta a vegyes érzelmeim.
-Én vagyok. Honnan szerezted meg a számom?-kérdeztem kiszáradt torokkal. Mit akarhat? És miért pont most, miért pont így, egyáltalán, miért pont ő?
-Annyi elég, ha azt mondom, hogy elég sokat bújtam a telefonkönyvet?
Mosolygott. Hallottam a hangján. És fogalmam sincs miért, ezzel azt érte el, hogy nekem is felfelé görbüljenek az ajkaim. Volt valami megnyugtató a hangjában, és egyszeriben csak tudni akartam, hogy miért akart ennyire felkeresni. Bár nagy valószínűséggel az a fekete angyal az oka.
-Azt hiszem, sokadjára, de bocsánatkéréssel tartozom. Amiért olyan gyorsan otthagytalak. Egyszerűen... kétségbeestem. Nincs rá jobb szó, elmenekültem, de jóvá akarom tenni, ahogyan mindent. Ha nem gyűlölsz megint, átmehetnék a nap folyamán? Bizonyítani szeretnék, és nem csak kettőtöknek.
A szinte elfeledett emlékek hirtelen törtek rám, én pedig nem tudtam mit kezdeni velük. Csak lassan jutott el a tudatomig, mit is mondott. Át akar jönni. Ma. De ma nem jó. Nem akarok Milli ittléte alatt világháborút robbantani, de ha most visszautasítom, akkor összetöröm. Hiába volt nálam minimum húsz évvel idősebb, ez így volt. Akár egy törékeny kisfiú. Ez a délután pedig sokat jelentene neki. Nagyon sokat.
-Na?-kérdezett türelmetlenül. Észre se vettem, de már percek óta vívódtam magamban.
-Gyere csak át. Szeretném, ha megnéznéd, hogy fut Futár a mi pályánkon.
Újabb átlátszó ürügy, ami csak azért kellett, hogy azt a hatást keltsem, mintha igenis kívánatos vendég lenne. Ha számomra még így is van, nem egy embert tudnék mondani, aki nem így gondolja.
Mégis, ő nem vitatkozott. Tudtam jól, most is a vesémbe lát, de nem szólt semmit sem. Örült annak, hogy egyáltalán esélyt kap, és ez az öröm pedig színtiszta, őszinte öröm volt. És ettől akarva-akaratlanul, de én is jobb kedvre derültem. Ettől pedig olyan érzésem támadt, mintha a férfi madzagon rángatna. Talán így is van.
-Ott leszek-válaszolt készségesen, majd bontotta a vonalat.
Az előbbi magabiztosságom semmivé foszlott. Remegve ejtettem le a telefonom az ágyamra, és akár egy zsák krumpli, utánadőltem. Miért feltett szándékom, hogy mindenkit magam ellen uszítsak? Mert ezzel a látogatással mást nem nagyon fogok elérni.
Csak bámultam a plafont, mintha az válaszolni tudna minden kérdésemre, de az néma maradt. A súlyos, néma csendet csak anyu törte meg, ahogyan lent sürgölődött. Akarva-akaratlanul is az eszembe jutott, hogy a múltkor lovagolni akartam hívni, de azt is elfelejtettem. Talán máskor.
Az önmarcangolás valószínűleg az a tevékenység, amit nem tudsz sokáig csinálni, mert előbb-utóbb úgyis megzavarnak. A zavaró tényező szerepét nálam a csengő töltötte be, ami Lucy-ék érkeztét jelezte. Legalábbis Andrew csak nem sietett így, hogy néhány perc alatt ideért.
Kétségbeesett tekintettel mentem le a lépcsőn, de az ajtó előtt eszembejutott, hogy össze kéne szednem magamat. Ilyen gyászos hangulatban nehéz jó benyomást tenni bárkire is. Így vettem egy nagy levegőt, és egy átlátszó álmosollyal tipegtem el a kapuig.
-Véletlen bezártam-vihogtam el magam kényszeredetten.-Bocsi!
-Semmi baj. Milli, ő itt Susan. Susan, ő itt Milli.
A hatéves kislány még a korához képest is alacsony, lenszőke teremtés volt, mélybarna tekintettel. Elbűvölően aranyos kislány lett volna, de Milli durcásan, kereszbefont karokkal méregetett.
-Lucy rángatott ide. Én inkább játszottam volna-közölte köszönés helyett. Elnyomtam egy kikívánkozó sóhajt, és mézes-mázos hangnemet megütve válaszoltam.
-Itt is játszhatsz. Jó nagy a tér, és körbevezethetlek az istállókban is.
Milli nem látszott kicsattanóan boldognak az ajánlattól.
-Utálom a teheneket. Büdösek-Lucy nem bírta tovább a számára kabarénak tűnő beszélgetést, és elröhögte magát. Már majdnem megszólalt, de a számra helyezett mutatóujjammal elhallgattattam.
-Azért nézd meg. A mi állataink nem büdösek-próbálkoztam tovább. Lucy is megértette, mire akarok kilyukadni, így ő is segített meggyőzni a durcás csemetét.
-Gyerünk Milli. Meglátod, ők nagyon aranyosak.
Milli hasonló sóhajtást hallatott, mint amilyet én nyomtam el az előbb.
-Ha ragaszkodtok hozzá. Legyünk túl rajta hamar.
"Győzelem", tátogtam Lucy-nak, aki csak szemet forgatott.
Milli magától indult el az istállók felé, mi pedig követtük. Elé akartam sietni, de a barátnőm a pulóveremnél fogva rántott vissza. Az előbbi csibészes csillogás eltűnt a szeméből, a helyét mély aggodalom vette át.
-Mi történt?-suttogta.-Nem tudsz becsapni. Mike miatt emészted magad? Mondom, hogy felesleges.
-Kösz, hogy eszbejuttattad-feleltem talán kicsit túl nyersen, a gyomorgörcs pedig még kínzóbb lett. Mégsem akartam panaszkodni Lucy-nak, mert akkor talán elérem, hogy a könyörgés által elért Andrew utáni csekély bizalma is elússzon. Azt pedig nem hagyhattam. Így hát csak ennyit válaszoltam:
-Fél órán belül meglátod.
Ő is tudta, hogy többet nem szed ki belőlem, így elengedte a pulóverem, amit eddig úgy markolt, mintha attól félne, hogy elszaladok.
Ezalatt a szőke kislány, aki egyébként nagyon hasonlított a mellettem lépdelő unokatestvérére, már odaért ménekhez. A fáradságot, hogy benézzen, már nem vette.
-Szóval-kezdtem viccesen, amolyan idegenvezető stílusban,-ez lenne itt a mének istállója.
Milli bizonytalanul húzta össze a szemöldökét. Halványlila gőze sem volt arról, mi az a mén. Nem vesződtem a magyarázással, hamarosan úgyis rájön, a mén nem tehénfajta.
Elindultam befelé, a többiek pedig követtek. Lucy pajkosan somolyogva, Milli pedig elnyílt ajkakkal, és nagyra meresztett szemekkel.
-Ezek lovak-közölte meglepetten.
-Lovak bizony. Jelenleg huszonkét lovunk van-mutattam körbe.-De több mint fele a másik istállóban. A lányokat nem zárjuk össze a fiúkkal-magyaráztam, mire a kislány megvilágosodott. Értelmet nyert az a bizonyos mén szó.
-Olyan szépek. Megsimogathatom őket?-kérdezte izgatottan. Mosolyogva bólintottam. Lucy mellém oldalazott, és odasúgta:
-Tudtam, hogy ez telitalálat lesz. Másfél éve könyörög a szüleinek, hogy lovagolhasson. Csak azért nem bújja a lovas könyveket, mert nem tud olvasni. Reméltem, hogy így nem lesz olyan elviselhetetlen.
-Akkor most teszteljük, hogy tényleg minden ember elalél-e az én gyönyörűségemtől-kuncogtam.
-Ó, ez már bizonyított tény.