A csúcson kell abbahagyni

1.fejezet-Újra találkozni

Andrew szemszöge:

Mikor megláttam anyámat az ajtóban, elfelejtettem minden szentbeszédet, amit az odaút során találtam ki. Mint egy kisgyerek, úgy ugrottam a nyakába. Ő csak átölelt, majd betessékelt, mondván:
-Menj, tudom, hogy éhes vagy. A kedvencedet készítettem.

Remegő térddel álltam Susanék kapuja előtt. Féltem a találkozástól, ehhez kétség sem fért. Ugyanakkor megfogadtam, akkor is bocsánatot kérek tőle, ha egész éjszaka itt kell állnom. Két év alatt rájöttem, mekkora hülye voltam. A düh, és a kétségbeesés hajtott, de ez nem mentség semmire.

Susan szemszöge:

-Ha y=36, akkor x=98!-dőltem hátra a székemben, elégedetten szemlélve a kész matekházit. Ám ekkor csöngettek. Biztos Lucy az. Lementem az emeletről, kényelmesen kibattyogtam a kerítésig, és épp be akartam engedni, mikor lefagytam. Az az ember állt előttem, akit minden vágyam volt soha többé sem látni. Elkapott a szédülés, ezért meg kellett kapaszkodnom a kerítésben.
-Szia-mosolygott Idegen zavartan. Én csak felháborodottan kapkodtam a levegőt. Hogy meri ezek után idetolni a képét?
-Tűnj innen-sziszegtem fenyegetően, ám még ezt is nehéz volt kipréselnem magamból. Utolsó erőmmel becsaptam a kertkaput, bezártam, elrohantam a házig, és összerogytam az ajtó biztonságos takarásában. Nagyon féltem. Majdnem annyira, mint amikor eltűntek a lovak. Forró könnycseppek találtak maguknak utat az arcomon, és folytak le róla.
Egyedül voltam a házban, így beültem a konyhaablakba, és onnan figyeltem, mikor megy el. Észrevett, így felmentem a szobám ablakához, de ott sem maradhattam sokáig, mert meglátott.
Fél óra múlva már minden az utcára néző ablakban ültem már, de mindig megtalált. Nem csengetett többet, csak ott állt, és az ablakokat figyelte. A félelmem az idő múlásával sem csillapodott, még akkor sem, amikor tehetetlenségemben már a kanapén ücsörögtem, gombóccá összehúzva magam, és sikertelen próbálkozásokat tettem a légzésem normalizálására. Tudtam, hogy még mindig ott van. És hogy egyhamar nem is megy el. A rendőrséget butaság lett volna zargatni, hiszen nem csinált semmi rosszat. Csupán becsengetett. És mivel a kerítésen kívül állt, még azt sem mondhattam, hogy a birtokon belül volt.

Már másfél órája, hogy visszarohantam a házba, kizárva Andrewot. Már másfél órája áll ott, ahol volt. Nem fog elmenni, vagy én küldöm el, vagy pedig beengedem, de ehhez mindenképpen ki kell lépnem az oltalmat nyújtó házból. Tehát összeszedtem a maradék bátorságom, idegszálam, és lelki erőm, majd lenyomtam a kilincset.
Lassan haladtam, minél tovább akartam halogatni azt a beszélgetést. De végül mégis odaértem, és a kaput ki nem nyitva, megkérdeztem:
-Mit akar?-láttam, egy pillanatra habozik, de aztán megembereli magát.
-Bocsánatot kérni-itt felment bennem a pumpa. Mit gondol magáról? Hogy majd azt mondom semmi baj? Jöjjön be egy teára? Nem, álmodjon csak.
-Ó, tényleg?-feleltem gunyorosan.-Mégis miért?
-Mindenért-mondta feszengve, de láttam, hogy erre számított.-Nem tudom megmagyarázni. És tudom, hogy nem fogtok soha teljesen megbocsátani. De tudnotok kell, hogy sajnálom. A börtön alatt el tudtam gondolkodni, és rájöttem, mekkora idióta voltam. És... most elmegyek... ha azt kéred.
Teljesen lesokkoltam. Még soha sem láttam ennek az elvetemült bűnözőnek ezt a rendes, megfontolt oldalát. Nem tudtam mit válaszolni, kifogytam a szavakból. És bármennyire is gyűlöltem ezt az embert, abban a pillanatban csodáltam. Azért, hogy volt bátorsága idejönni, hogy belátta a saját hibáját, hogy nem erőltetett semmit.
Miután percek múlva sem voltam képes válaszolni, biccentett, hátat fordított, és elindult visszafelé.
-Várjon!-kiáltottam még utána.-Köszönöm.
Ő csak megfordult, elmosolyodott, majd folytatta útját.
Én is elindultam, egyenesen az istállóba, beszámolni Futárnak mindenről.

Köszi, hogy elolvastad!