A csúcson kell abbahagyni

Epilógus

2 nappal később (Susan szemszöge):

Futár bokszának ajtaján támaszkodtam, és figyeltem, ahogyan a kanca nyugodtan ropogtatja a szénát.
Jobb első lábát hűvös, vastag kötés fedte, és egyértelműen kevesebb súlyt helyezett rá, mint a többi lábára.
Aggódtam, hogy a másik első lába is sérülni fog, mivel többet kell elbírnia.
Egyszer Jake-et is megkérdeztem erről, aki kissé elkomolyodott, majd egy kitérő válasszal intézte el a dolgot: "Ne aggódj, Futár erős ló. Legalábbis a legerősebb, akivel eddig találkoztam."
Arra a következtetésre jutottam, hogy ő sem biztos benne, hogy ez nem fog megtörténni. Hallottam már, hogy más lovakkal ez történt, és többnyire ugyanaz volt a vége: el kellett őket altatni.
Futár horkantott egyet, és rám emelte tekintetét, mintha csak azt kérdezte volna: "Miért vagy még itt?"
A szeme viszont már nem csillogott úgy, mint régen. Ő is pontosan tudta, hogy vége van. Sokat, elmondhatatlanul sokat gondolkodtam arról, hogy hibáztat-e érte. Sosem tudtam dönteni, vagy talán csak féltem a választól. Rettegtem attól, hogy ellök magától, és többé bennem sem bízik meg, de ez még nem látszott megtörténni. Reméltem, hogy nem is fog.
Az utóbbi nap közel minden percét azzal tölöttem, hogy őt ápoltam. Szinte sosem mentem el mellőle, és nem érdekelt, hogy talán egyedül szeretne lenni. Azt akartam, hogy tudja, én mellette állok, és nem akartam, hogy ez történjen.
A lelkiismeretfurdalásom attól sem csillapodott, hogy a helyi újság a címlapon hírdette: A szabadság villámgyors Futára váratlanul visszavonult.
A cikk hosszan boncolgatta a feketeség eddigi versenyeit, és fájdalmasan pontos leírást adott az utolsó győzelméről. Az író az új zsokéra fogta a balesetet, magát Futárt pedig az egekig magasztalta, hogy még így is képes volt nyerni.
Azt hiszem, még én is hittem neki.

A kanca felnézett a szénából, amibe eddig egészen belefeledkezett, és megböködte a karom. Fejét a vállamra fektette, mintha csak átölelne.
-Nem utálsz, kislány?-kérdeztem halkan, végigsimítva a nyakán.
A könnyeim kibuggyanni készültek, amikor meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.
-Már miért utálna?
Nem fordultam meg, mert Futár feje még mindig a vállamon pihent. Éreztem, hogy őt nézi. Nem válaszoltam a kérdésére, valami más jobban zsibbasztott.
-És te? Te utálsz? Talán el akarod vinni a lovadat?
Andrew felnevetett a hátam mögött.
-Nem értem, miről beszélsz.
Bocsánatkérően megpaskoltam a kanca nyakát, majd kibújtam a feje alól, és szembefordultam a férfivel, aki őszintén bámult rám.
-Pedig nagyon is tudod-erősködtem. Nem akartam kimondani.
Andrew csak megvonta a vállát.
-Azért, mert mindent tönkretettem. Az én hibám volt, csakis az enyém. Olyan könnyen megelőzhettem volna, és nem tettem SEMMIT!-kimondtam, méghozzá nem is halkan. És ezerszer borzasztóbban hangzott, mint a gondolatbéli ostorozás. Zavaromban elfordultam, és a boksz zárával kezdtem babrálni.
-Nem te voltál. Tudod, ezt hívják véletlennek. Futár döntése volt. Akárcsak régen. Szeret vakon beleugrani bármibe, és sosem tudja, mibe rohan bele.
Hinni akartam neki. Olyan logikusnak és igaznak hangzott... de mit tudhat ő? Én ültem a nyeregben. És ez volt a gond. Talán... talán nem kéne ennek többet előfordulnia, és akkor nem történhet semmi rossz. A tekintetem újra elkomorodott, Andrew pedig megszólalt.
-Eszedbe se jusson! Te nyeregbe termettél-pontosan tudta, mire gondoltam az előbb.
-Csakugyan? Ezek után is ilyen biztos vagy benne?-kérdeztem élesen, hangom csöpögött a szarkazmustól.
-Igen!-vágta rá a férfi. Elgondolkodott egy pillanatra, majd tovább beszélt.-Miért döntöttél úgy, hogy lovagolni kezdj? Hogy Futárral egy csapatot alkoss? Hogy adj nekem egy új esélyt?

Emlékek jutottak eszembe, egymás után. Az első találkozásom Futárral, amikor Jake mindent elmondott róla, bár még semmit sem értettem a szakszavakból akkor. Az első, gyorstalpaló lovaglóleckéim. Ahogyan fokozatosan beleszerettem a lovakba, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Andrew két évvel ezelőtt, és most. Végül, ahogyan itt áll előttem, és kétségbeesetten győzköd. Halványan elmosolyodtam. Hasonló állapotba kerültem, mint közvetlenül a verseny előtt. A gondolatára kirázott a hideg, de így volt igaz. Annyi mindent elértem már, miért kéne őket elengednem, ha az élet jól pofonvág?
-Azt hiszem, magam sem tudom. Igazából két döntést hoztam. Az egyik maga a döntés, a másik pedig az, hogy kitartok a döntésem mellett. És ha valamit eldöntök, az úgy is lesz.

Andrew elégedetten nézett rám. Tudta, hogy meggyőzött, a sikerélmény széles mosolygásra késztette.
-Ez a beszéd. És válaszolva a harmadik kérdésedre, Futár sosem volt az én lovam. Minden problémám okozója az volt, hogy erre túl későn eszméltem rá-felelte, majd kisétlált az épületből. Tudtam, hogy vissza fog még jönni.

Megsimogattam a kanca fejét, miközben azon gondolkodtam, hogy az enyém-e. Talán sosem jövök rá. De van egy olyan érzésem, hogy Futár túl független ahhoz, hogy bárkié is legyen. Ezt el kell fogadnunk, különben belerokkanunk abba, hogy mindenképpen az uralmunk alá akarjuk hajtani, ahelyett, hogy együttműködjünk vele.
Megfogadtam, hogy ha nem is lehet az enyém, itt leszek mellette. Akár sánta, akár nem. Talán, de csak talán,egyszer újra képes lesz pályára állni, hiszen Jake is ezt mondta: "Ő a legerősebb ló, akivel eddig találkoztam."
Én pedig boldogan fogom megülni, akár nyerünk akár nem, vagy bármi történjék. Mert ő segített nekem talpra állni, most pedig én következem.

És itt a vége, fuss el véle. Sajnálom, hogy rövid lett, de úgy gondolom, nincs is szükség hosszabb epilógusra. Megvolt a szálak elvarrása, a hatásos befejezés, vagy mégsem...? Na mindegy, csak feleslegesen szövegelek. Nehezemre esik elengedni ezt a történetet, két évad és másfél év után, de egyszer úgy is túl  túl kell esnem rajta. Mostmár pedig bármelyik pillanatban kint lehet a következő könyvem első része, úgyis szólok nektek. Találkozunk az írói utószóban.
Köszi, hogy elolvastad!