A csúcson kell abbahagyni

8.fejezet-Érzelmek

Susan szemszöge:

-Ne csináld ezt velem-hallottam tompán egy hangot.-Kelj fel, muszáj. Az én hibám, nem figyeltem eléggé, pedig elkaphattalak volna. Vagy, bármi mást tehettem volna. Kelj fel, nem bírom nélküled-az illető szipogott. A fejembe tompa fájdalom nyilallt, de kezdett visszatérni az élet a tagjaimba. Halványan éreztem, valaki fogja a kezem.
Összegyűjtöttem minden erőmet, és az ólomsúlyú szemhéjaimat próbáltam kinyitni. Néhány perc múlva sikerült, de rögtön vissza is csuktam őket, mert vakító fehérség kezdte égetni a retináim. Ezután pihentem egy kicsit, mert még ez az apró mozdulat is kifárasztott. Kezdtem megijedni, mi lehet velem. Ezt a mozdulatot többnyire meg sem érzem, de most alig tudtam teljesíteni. Gondolkodni kezdtem, figyelmen kívül hagyva a fejfájásomat, mi okozhatta ezt az állapotot. Kutakodtam az emlékeim között. Reggel felkeltem, lovagoltam. Suli után is lovagoltam, Futáron. Gyakoroltuk a startboxból való indulást, egész jól ment. Élveztem a száguldást, aztán... na ne.
Azzonnal kipattantak a szemeim. Féltem, mi lesz most.
Mellettem egy széken Mike ült, a szemei könnyesek, és a kezem szorongatta. Az újabb felismerés villámként csapott belém. Akkor ő volt a tompa hang, aki könyörgött, keljek fel. Most az örömtől kábultan tekintett rám, és gyorsan elengedte a kezem, észre ne vegyem, hogy fogta. Ha tudnád, gondoltam.
Körbenéztem. Egy ágyon feküdtem, és felismertem a közeli kórházat. Minden fehér volt, és most átkoztam ezt a világos színt, mert nehezen szokott hozzá a szemem. A karomban tű volt, amin egy vékony kis csövecskén át infúzió csöpögött. Az ágy mellett egy gép csipogott, jelezve a szívverésemet. Amint felmértem, hol vagyok, letámadtam a műanyag széken ücsörgő Mike-ot.
-Meddig voltam eszméletlen?-kérdeztem, és még magam is meglepődtem, milyen nehezen ejtettem ki ezt a mondatot.
-Csak egy napig-mosolygott.-Megyek, szólok a többieknek, meg a dokinak, hogy felkeltél.
Bólintottam, és néztem, ahogy a fiú fekete üstöke eltűnik az ajtó mögött.

Alig fél perc telt el, négyen ugrottak a nyakamba. A szüleim, Jake, és persze Lucy. Könnyes szemmel öleltem őket, és arra gondoltam, ilyen dolog kellett a béküléshez. Persze egyáltalán nem nehezteltem senkire, tökéletesen megértettem őket. Szépen én is megölelgettem mindenkit, Jake arcára puszit is nyomtam.

Két napig még megfigyelés alatt tartottak, aztán úgy döntöttek, haza mehetek. Az orvos még elmondta, hogy egyhe agyrázkódásom volt, a jobb térdem pedig meghúzódott, de egyáltalán nem vészes. Még az indulásom előtt meghagyta, hogy ne lovagoljak még egy-két hétig, pedig mindketten tudtuk, amint alkalmam lesz rá, lóra ülök.

-Hajj-sóhajtottam, az irodalom házidolgozat felett görnyedve. A kötelező olvasmányról kellett olvasónaplót írnom, de a megfogalmazással sok bajom volt. Sosem voltam jó benne, a tanár elvárásai pedig igen nagyok voltak.
A munkámat kopogtatás zavarta meg.
-Gyere!-kiáltottam ki, nem igazán érdekelt, ki az. Bizonyára anyu, ebédidő van. Ám az ajtómon Mike lépett be.
-Mit akarsz?-kérdeztem egy cseppet mogorvábban, mint akartam. Kezdett idegesíteni. Az utóbbi napokban egyfolytában a bocsánatomért esedezett, pedig milliószor meg még egyszer megmondtam már neki, nem az ő hibája volt. A saját figyelmetlenségemé, tudomásul kell venni. De most nem ezt akarta, arcára halvány pír költözött.
-Csak... kíváncsi voltam, mi van veled-válaszolt. Ennek jó esetben nem tulajdonítottam volna sok jelentőséget, de amiről ő nem tudott, az az, hogy hallottam, mit mondott a kórházban. Így már mindent más színben láttam, és az ilyen kis megnyilvánulások már nem csupán baráti apró kis dolgok voltak, hanem apró jelek. A legjobban azt sajnáltam az egészben, hogy szegényt el kell szomorítanom, hiszen mi csak barátok leszünk. És csak nemrég jöttem rá, mennyire összetörne.
-Sue?-rángatott ki gondolataim közül.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és mosolyt erőltettem az arcomra.
-Kedves-mondtam, vigyázva, nehogy valami olyasmit mondjak, ami később még megbánok.
-Lecke?-mosolyodott el.
-Igen-bólintottam, örülve, terelte a témát.-De nem jutok a végére.
-Segítsek? Milyen tantárgy?
-Irodalom. A kötelező olvasmány olvasónaplója. Elolvastam, de fogalmazni nem tudok-nevettem kínosan, az asztal túlsó felén lévő könyvre mutatva.
Mike elhúzta a száját.
-Az tényleg rossz könyv. De lássuk, hátha tudok segíteni, írjuk meg azt az olvasónaplót!
Nevettem, napok óta őszintén. És ez nagyon sokat jelentett.

-Amúgy apukád mondta, holnap már újra edzhetsz. Futáron is, de csak ha szeretnéd. Egy hét múlva versenyen indul, Franciaországban.
Tudtam, a fiú arra célzott, akarok-e még Futárra, esetleg lóra ülni. Persze, hogy akarok. Sokan egy nagy esés után már látni sem akarják a lovukat, de én más vagyok. Tudtam, hogy a balesetért csakis én vagyok a hibás, nem pedig Futár. Nem tehetett semmiről. Még segíteni is próbált, tisztán emlékszem.
-Ezaz!-kiáltottam-Annyira hiányzott a lovaglás.
Ugyan már volt pár kísérletem, hogy lóra üljek, de Mike mindig követett, és lebeszélt róla. De mostmár szabad a pálya, szó szerint. Azt hiszem, alig tudok majd aludni, pedig holnap szombat, én pedig ilyenkor általában minden gond nélkül tízig is alszom.

Köszi, hogy elolvastad!