A csúcson kell abbahagyni

15.fejezet-Egy túlságosan is hosszú délután

Susan szemszöge:

Néha elgondolkozom azon, hogy a sors direkt tesz-e keresztbe nekem a legrosszabbal, a legrosszabbkor. És az ilyen helyzetekben, mint most is, igenlő választ adok a még soha ki nem mondott kérdésre.
Miért? Én miért nem lehetek boldog, gondtalan, akár a filmek végén a szereplők? Mert sajnos azok sem különbek a tündérmeséknél. Olyan ideált, kitalációt raknak elénk, amit mindenáron meg akarunk valósítani, holott jól tudjuk: lehetetlen. És ebbe rokkanunk bele.
Az élet vászna nem az a vászon, amin garantált a Happy End.

A pánik a másodperc törtrésze alatt itta be magát minden jelenlévő lelkébe. A feszültség mindennemű kommunikáció nélkül is érezhetően terjengett a levegőben. A gyomrom újra abmormálisan összezsugorodott, és hiába nyeltem többször is, a torkom mindig száraz maradt. Szinte képtelen voltam lélegezni, és esküdni mernék, egy pillanatra megállt a szívem. Aztán olyan sevességgel kezdett verni, hogy már-már beleszédültem. A vér szokatlan gyorsasággal tolult az agyamba, újra felruházva engem a józan gondolkodás hatalmával.
Ez az igazi felelősség. Amikor már van tétje is a dolgoknak. És koránt sem olyan félvállról veendő dolog, mint ahogy azt a repkedő ígérgetésekben szerepel.
Én lettem képes először megszólalni, bár talán nem kellett volna. Sajnos a matekórák nem készítik fel az agyat ilyen helyzetek megoldására.
-Meg kéne keresnünk...
Most visszagondolva talán még vicces is volt. Ennek ellénére akkor komolyan gondoltam azt a három szót.
Néhány másodperc és a kérdő tekintetek segítettek rájönni, mekkora marhaságokat vagyok képes mondani és tenni a patthelyzetekben. Megráztam a fejem, és inkább lehetséges helyek után kutakodtam, ahol megtalálhatnánk a kislányt.
Kis szerencsével Hercegnél lesz, esetleg szomjas lett, és bement anyuhoz. Rosszabb esetben elindult felderíteni a birtokot, vagy a gyümölcsöst. Ha pedig oltári nagy szerencsétlenségben van részünk, Milli az apró termetének köszönhetően kibújik a kerítésünk lécei között, és elindul világot látni. Nem ismeri ki magát a környéken, és ha valaki, nem tiszta szándékú emberrel botlik össze...
Magamat ismerve, én az utolsóra voksolok.
Egy szó nélkül indultam el kifelé, faképnél hagyva mindenkit. A beszéd csak felesleges időpazarlás, úgyis követni fognak. Először Herceg felé vettem az irányt, a többiek -ahogy sejtettem- utánam.
Az istálló pedig üres volt. Üres. És ez nem csak azt jelentette, hogy Milli nincs bent. A vér kiszökött az arcomból a nyitott bokszajtók láttán. Ki tudja, hová, talán üdülni, sziesztázni, vagy csak el innen ettől a balszerencse-királynőtől (a szerepet szerény személyem tölti be).
Néhány egér motoszkálásán kívül az amúgy zajos és élettel teli épületben csend honolt. Azt hiszem, ez minden eddigi felvetült lehetséges helyzetet felülmúl, az utolsót kivéve. Nehéz eldönteni, melyik rosszabb a kettő közül.
Ekkor értek utol Lucy-ék. Csak álltunk ott, hárman, ledermedve, pedig a legszívesebben tomboltam volna. Láttam a mellettem lélegzetét visszafojtó lányon, hogy szabadkozni akarna, de inkább meg sem szólal. Várja, hogy kifakadjak. De nem fogok. A hidegvér az, amit most elő kéne ásnom, de tagadhatatlan: már csak emlékfoszlányaim vannak róla, hogy mi is az. Belegondolva, egy élmény lehet velem az élet.
Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek teli tüdőből ordítani. És ha hiszitek, ha nem, abban, hogy ne tegyél semmit is ki lehet fáradni. Kedvem lett volna összerogyni, és kipihenni ezt az egy órát.

Andrew lett másodjára képes szórabírni magát, de, hogy is fogalmazzak, ő sem épp a legjobb szónok.
-Kiengedte őket.
Valószínűleg normális esetben már a földön fetrengtem volna egy hasonló megjegyzéstől, de most hamarabb hánytam volna el magam az idegtől.
De! Ha sikerül hamarabb megtalálni Millit és összefogdosni a lovakat (akiken még kötőfék sincs, és felettébb élvezhetik a szabadságot) mint ahogy apáék végeznek, akkor megúszhatjuk ezt az egészet. Az egyetlen gond csak az, hogy fogalmunk sincs merre keressük őket, a többiek az edzés vége felé járnak, mi pedig meg sem mozdulunk.
Megköszörültem a torkom, hogy legyen időm megfogalmazni a tervemet, és mindketten rám figyeljenek.
-A lovak nem tudják átvinni a kerítést. Milli bizonyára velük szórakozik. A birtokon vannak. Szétválunk, és mindenki annyi lovat kap el, amennyit csak tud. Lényegtelen, melyik kötőfék melyik lóra megy, illetve, aki megtalálja a kislányt, az magával hurcolja. Andrew, te az istállók mögötti részekhez mész, és a közeli legelőkhöz. Lucy, tiéd a ház környéke és az úgyszint környéken lévő legelők. Én a pályához megyek és a gyümölcsöshöz.
Most pedig rakodjunk fel a kötőfékekből, és induljunk!
Még én is meglepődtem, nemhogy a többiek. A hangom szokatlanul határozottan csengett, főleg az előző állapotomhoz mérve. És az ilyen szintű hangulatváltás nem szokott két másodperc alatt végbemenni.
Elindultunk az istálló végén lévő nyergeshez. Nem figyeltem melyik állat szerelését markolom fel, csak igyekeztem begyűjteni annyit, ami nem akadályoz a befogdosásban, de azért elég ahhoz, hogy mondjuk a gyümölcsös végéről ne kelljen visszarohannom még többért. Már majdnem kirontottam, amikor a szemem sarkából megláttam néhány szál répát. A zsebembe gyömöszöltem kettőt, és a többiek felé is hajítottam, akik hálásan biccentve kapták el. Kelleni fog.